2019. április 26., péntek

Holt lelkek kísérése

Ma ismét dobkörön voltam Oguznál. A mai téma az eltávozott lelkek kísérése volt, annak apropójából, hogy Oguz két közeli ismerősei is meghalt váratlanul, és ezért nekik is igyekeztünk segíteni eljutni a következő állomásra, illetve egyáltalában ezzel a témával foglalkoztunk most. Az első néhány dal után Oguz elkezdte a szellemhajós dalt, ami nálam mindig változatos, de általában a szellemhajóhoz kapcsolódó látomásokat szokott elindítani. Ez alkalommal is láttam egy nagy hajót, aminek vitorlája is volt, meg evezősei is, és a nyílt tengeren haladt Nyugat felé. A hajón ott volt Thoth egyiptomi isten, aki valamikor áthajózott Közép-Amerikába, felvirágoztatta az azték és maja birodalmat, majd visszahajózott kelet felé. A közép-amerikai kultúrákban is istenként tisztelték, ugyanúgy, mint Egyiptomban, ahol néha íbisz-fejjel ábrázolták. A közép-amerikai kultúrákban a Tollaskígyó formájában maradt fenn, akit Virakocsának, Quetzalkoatlnak vagy Kukulkánnak is neveztek a különböző indián népek (fent láthatjátok az egyik ábrázolását). De olyan hagyomány is fennmaradt, mely szerint Kukulkán egy szakállas férfi formájában jelent meg (ami az amerika őslakosoknál rendkívüli dolog, mert nekik nem nagyon nő a szakálluk), és szőke volt a haja, fehér a bőre. De erről a történetről majd egy külön blogban írok egyszer. A lényeg most annyi, hogy Thoth elhajózott Közép-Amerikába. 

A kezdő körnél egy szóban kellett kifejezni a minket aktuálisan foglalkoztató témát, és én a "küldetés" szót mondtam, mert erősen érzem, és éreztem korábban is, hogy van küldetésem, csak nem mindig egyértelmű, hogy mi annak a tartalma. Összességében talán a tanítás a küldetésem, hiszen egész életemben azt csináltam, de én is csak azokat a dolgokat tudom teljes meggyőződéssel tanítani, amiket én is megélek, és ez jelen pillanatban a sámáni úton keresztül zajlik, különféle kultúrkörök bevonódásával. Énekeltünk még néhány dalt, és közben ezen a szón kellett meditálni, és ráhangolódni, hogy mit érzünk. Nekem egy fénylő pentagramma, azaz ötágú csillag jelent meg (erről a szimbólumról is majd írok később), majd a csillag átalakult nyolcágúvá, tizenhat-ágúvá, és mindig szép szabályos formát adott ki. A csillag egy félhomályba burkolózó nagy piramis tetején ragyogott, eloszlatva a körülötte uralkodó félhomályt. 

Utána egy gyakorlat következett, melyben a "révész", vagyis a lélekkísérő testtartást kellett fölvenni, és lélegezni, esetleg hangot kiadni, miközben Oguz dobolt és énekelt különböző hangokat. A testtartás úgy néz ki, hogy vállszéles terpeszbe állunk, rogyasztjuk a térdeket, és a két kezünket ökölbe fogva a halántékunkhoz nyomjuk. A könyökeinket ki kellett tárni két oldalra, amennyire tudtuk. Természetesen ez nem túl pihentető póz, a vállizmaim elég hamar begörcsöltek tőle. Elkezdődött az utazás. Először azt éltem át, mintha egy kőből faragott oszlopfő volnék, aki ebben a testtartásban áll egy egyiptomi piramis vagy valamilyen, sziklafalba vágott halotti templom bejárata mellett. Illetve ketten voltunk, a bejárat másik oldalán is állt egy ilyen szobor. Nem tudom, hogy valóban vannak-e ilyenek Egyiptomban, csupán ezt az egy képet találtam, ahogy egy alvilági kaput őrző démon némileg hasonló módon tartja a kezeit.  Minden esetre szoborként megfigyelhettem, hogyan viszik be a fáraók, a papok és a közemberek holttestét a templomba, hogy elkísérjék őket másvilági útjukra. Az évezredek alatt sok-sok halottat láttam bemenni és kijönni. A fáraók és királyi méltóságok voltak persze a legjobban felszerelkezve az utazáshoz, be voltak balzsamozva, díszes szarkofágokban feküdtek, ékszerekkel, fegyverekkel, egész hajókkal, szolgákkal, étellel-itallal voltak ellátva. A papok már szerényebben voltak felszerelve, de nekik nagyon könnyen ment az átlépés, volt, akinek a teste el is tűnt nyomtalanul. A köznépet sokszor be se hozták, hanem kiment egy pap a házukba, hogy elvégezze a halottkísérést. 

Utána én magam is bekerültem a piramis belsejébe, és egy rituális hajón álltam továbbra is ebben a testtartásban. Nem tudtam, hogy szobor vagyok-e vagy élő ember. A hajó, vagy gálya az Alvilág folyóján történő átkelést szolgálta, és rajta feküdt a fáraó teljes felszerelésével. A hajó orrában és a végében is állt egy-egy halottkísérő, és egy fényfolyón eveztünk mindaddig, amíg meg nem érkeztünk a holtak birodalmába. De vigyázni kellett, mert volt, aki eleve fel se akart szállni a hajóra, mivel nem értette meg, hogy meghalt. Amikor ezt tudomásul vette, akkor elindultunk. Az út során is leselkedtek ránk veszélyek, valamilyen lélekrablók akarták elragadni a halott lelkét, ezért kardokat kellett pörgetni a hajó két oldalán szédületes sebességgel, nehogy be tudjanak jönni. Amikor kikötöttünk, akkor nagy kutyák is voltak ott, akik az Alvilág bejáratát őrizték, és csak az Alvilág urának engedélyével léphettünk be a halott lelkével. Különben széttéptek volna a kutyák minket is. Utána egy nagyon keskeny átjárón kellett átjutnunk, ahol szintén forgó pengék voltak, és ha nem vigyáztunk, mindannyiunkat szétszabdaltak volna, és a halott nem jut el a korábban eltávozott rokonai közé. Végül megérkeztünk, és a családja üdvözölte a frissen meghalt személyt, aki fénytestében közéjük lépett, és megtalálta otthonát a Másvilágon. Innen csak egy idő múlva fog ismét reinkarnálódni, ami sok ezer év is lehet. 

A közemberek jóval kevesebbet tudtak arról, hogy mi történik velük, amikor meghalnak. A pap, aki a szertartást végezte, két eszközt vitt magával. Az egyik az Ankh, vagyis az Életkereszt volt, a másik pedig egy hangvilla-szerű eszköz. Ezzel emelte ki a lelket a holttestből, és vitte magával a Másvilágra. A papok voltak a legműveltebbek, és az ő haláluk volt a legérdekesebb. Ők felfelé mentek, az istenek közé, vagy még magasabbra, a Fénybe. Persze őket csak olyan pap tudta kísérni, aki maga is fel tudott emelkedni az univerzum magasabb régióiba. 

A következő jelenet az volt, hogy láttam egy nagy, sötét piramist, és ugyanennek a piramisnak a lefelé mutató kiterjedését is láttam a föld alatt, de az alsó tükörképe fényből volt. Ide ereszkedtem le, miután már nem kellett több halottat kísérnem, és mint egyszer korábban, egyfajta beavatási szertartáson vettem részt. Négy egyiptomi isten ült körülöttem, az egyik Thoth volt íbisz-fejjel, a másik Ízisz vagy Hórusz sólyom-fejjel és szárnyakkal, a harmadik Anubisz, akinek sakál-feje van, és egy oroszlánfejű isten is volt még. Aken néven ismert az Alvilág hajósa, illetve Aker néven pedig az Alvilág kapuőre, mindkettőnél előfordul az oroszlánfejű ábrázolás. Nágyen ültek körülöttem, én pedig feküdtem. Belevezették a fényenergiát a központi energiacsatornámba, és a két kígyó formájában áramlott a fényenergia az összes csakrám között. A két kígyó plusz a központi csatorna kicsit emlékeztet Siva szigonyára. Ezzel kapcsolatos látomásomat pár nap múlva szintén leírom majd. Utána az egész testem elkezdett izzani, fénnyé vált az egész, majd a testeim elkezdtek kiterjedni mind a hat irányba, mintha holografikusan leképződnének.

A gyakorlat végén leengedhettük már a kezünket, és háromszor belelélegeztük magunkat egy intenzív transzba, majd egy kiáltással kiengedtük mindazt, ami bent volt. Én mindegyik körben azt éreztem, hogy növekszik a hőenergia, és felfelé szállok, néhány lelket magammal hozva a Fénybe. Korábban is volt már hasonló látomásom. Így amikor hangot kellett kiadni, akkor nem üvöltöttem, mint egy vadállat, hanem lágy, csilingelő énekhang jött, mint a mennyei harsonák hangja. Ünnepélyes volt, mert a visszatérés a Fénybe mindig az. Ugyanakkor megtapasztaltam azt, hogy ez a Fény vagy Ragyogás egy nagyon lágy, finom minőség, mintha lassan és bársonyosan feloldódott volna benne az egész testem, az is fénnyé vált. Lágyan lebegtem, mint aki megérkezett oda, ahonnan már nem kell továbbindulni sehová. Végül lefeküdtünk, és lassan visszatértem a földi síkra, a nehezebb elemek közé, hiszen még itt van dolgom. 

A záró körben meg is fogalmaztam magamnak, hogy a gyógyítás és a Halállal kapcsolatos oktatás, kísérés ugyanúgy a feladatom. Az Élet és a Halál nem különbözik egymástól, egyik sem magasabb minőség a másiknál. Minden esetben meg kell tudnom, hogy az illető életének a fonala most véget ér-e, vagy pedig van még itt dolga, és ennek megfelelően meg kell gyógyítani, vagy fel kell készíteni az átlépésre. Ha ezt nem sikerült megtenni az élete során, akkor a halála után kell, mert akkor is sokat számít, hogy mennyire tudatosan és milyen ragaszkodásokkal éli át a halálélményt. Ha képes elengedni a ragaszkodásait, akkor kevésbé fog szenvedni és könnyebben tovább tud menni. Ha mindet elengedte, akkor felemelkedik a Fénybe, mint egy héliummal töltött léggömb. De ha a karmája és a ragaszkodásai lehúzzák, akkor az alsóbb világok és létformák felé fog haladni. 

2019. április 25., csütörtök

Sors és szabad akarat

Újabb részlet Gregor Maehle Szamádhi-könyvéből:
"Íme egy másik fajta megközelítés: üljünk le egy pillanatra és képzeljük el, hogy teljes mértékben a saját tetteink következményeként fogadunk el mindent, ami idáig történt az életünkben. Eleinte ez nagyon fájdalmas, mert minden bűnbak megszűnik létezni. Ha elfogadjuk ezt a nézőpontot, az azt jelenti, hogy ha elveszítjük a munkahelyünket, azt mi magunk okoztuk magunknak. Persze érvelhetünk azzal, hogy a rossz gazdasági helyzet és más tényezők miatt történt. De kinek a választása volt az, hogy abban a bizonyos iparágban kezdtük a pályánkat? Lehet, hogy a szüleink, a génjeink és más szükségletek nyomtak abba az irányba, de mi fogadtuk el.
Azután tönkremegy a házasságunk. Mondhatjuk azt: „A partnerem hibája.” De ki választotta a partnert? Ki került bele egy olyan kapcsolatba, melynek a sértettje végül mi lettünk? Valami belül tudta ezt, de nem hallgattunk rá. A saját feltételekhez kötöttségünk által vonzottuk be az életünkbe azokat az embereket, akik megbántottak, és ezért saját magunk vagyunk felelősek a szenvedésünkért. Itt arról beszélek, hogy elfogadjuk, hogy mi okoztunk mindent, amivel szembetalálkozunk – és ebbe beleértendőek az úgynevezett genetikai és öröklött bajok, mert a jóga szerint mi választjuk a szüleinket és a génjeinket. Míg a modern biológia javarészt azt állítja, hogy a génjeink határozzák meg a viselkedésünket, asjóga szerint mi választottuk a génjeinket, melyek pontosan az örömnek és fájdalomnak azt a keverékét hozzák el és nyilvánítják meg, ami képes felébreszteni bennünket.
Kérdés: Nem látom, hol kezdődik az előre meghatározott sors és a szabad akarat. Nem a karma határozza-e meg azt a „tévképzetet”, hogy most szabadon dönthetünk?
Válasz: Nincs sors azon kívül, amit magunk számára teremtünk. Mivel isten képére és hasonlatosságára lettünk teremtve, szabadok vagyunk. Isten szabad, és nem tud semmi olyat teremteni, ami összetűzésbe kerülne vele; ezért az összes teremtménye is szabad kell, hogy legyen. A szabadság a természetes állapotunk, de úgy néz ki, mintha a sorsnak lenne szerepe abban, hogy szabadon hozunk rossz döntéseket. Gondoljuk végig: Ha nem hozhatnánk szabadon rossz döntéseket, akkor nem lenne-e Isten egy mennyei diktátor? Hogyan lehetne akkor Isten szabad? A helytelen döntéseink a karma törvényének megfelelően bontakoznak ki: vagyis szabadon dönthetünk rosszul, de el kell fogadnunk annak következményeit. Ha tudatosan elfogadjuk ezt (amit Gurdijeff „tudatos szenvedésnek” nevez), akkor előreléphetünk és jobb döntéseket hozhatunk a jövőben, egészen addig, amíg meg nem valósítjuk a nekünk kijáró szabadságot.
Egyáltalán nem kerülhetjük el a radikális ön-felelősséget, ha a kezünkbe szeretnénk venni a spirituális evolúciónkat. De a jó hír az, hogy ha már végighaladtunk a kezdeti és nagyon elkeserítő szakaszon (mint az én esetemben), akkor felvirrad egy új megvalósítás. Ha elfogadtuk, hogy senki más nem hozta létre a dolgokat az éetünkben eddig a pontig, csak saját magunk, akkor arra is felelősséget tudunk vállalni, ami ezután fog bekövetkezni.
Elfogadtuk a felelősséget az életünk jövőjére, a sorsunk megteremtésére! Ha abban hiszünk, hogy az életünket külső tényezők határozzák meg, mint Isten, a Gonosz, a gének, a kormány, az egyház, a guruk, a gazdagok és befolyásosak, a neokonzervatívok, az Illuminati, a földönkívüliek, stb., akkor sikeresek lehetünk-e a spirituális életünkben? Nem, mert szabotáltuk a sikerre való képességünket. A bukás legjobb receptje az, ha egy külső erőre bízzuk a választást. De csak úgy vállalhatunk teljes hatalommal felelősséget a jövőnkre, ha felelősséget vállalunk a múltunkra is. És ez azt jelenti, hogy elfogadjuk azt, hogy a prarábdha karmát (a jelenlegi testünket kialakító karmát) önmagunk okoztuk. Ez azt is jelenti, hogy megbékélünk a múltunkkal és elfogaduk, hogy nem tudunk változtatni rajta. Például a prarábdha karma része a test, amiben lakunk, a gének, az őseink, a családunk, a közösségünk, és a nemzet, amibe beleszülettünk (vagyis, amit választottunk magunknak). A múlt olyan dolog, amin nem tudunk változtatni; csak elfogadni tudjuk. De az, ahogy a múlthoz viszonyulunk, meghatározza az előrehaladási képességünket is.
Kérdés: Hogyan lehetünk biztosak benne, hogy a következő nem olyan lesz, mint ez? Vagy lehet, hogy hasonló lesz?
Válasz: Nem lesz hasonló, mert az ahhoz kapcsolódó karmikus benyomások már összeálltak, hogy létrehozzák ezt az életünket. Emlékezzünk rá, hogy az összes hasonló karma ehhez a legerősebb benyomáshoz kapcsolódott a karmikus tárházunkban. Ha hasonló lenne ehhez az élethez, akkor már belekapcsolódott volna ennek az életnek a megnyilvánításába."

-->

2019. április 24., szerda

A pálos rend titkai

Húsvét-hétfőn a pilisszentkereszti Pálos kolostor romjaihoz kirándultunk, és ott doboltam, révültem is egy kicsit. A pálos rend arról híres, hogy ez az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend, mely ma is aktív. Volt egy felfutó korszaka a 12-15 században, majd a török uralom alatt "szétkergették" őket, megszűntek a rendházak. Ma újra él a pálos rend, de sejtésem szerint annak a spirituális erőnek és küldetésnek már csak az emlékét őrzi, amit annak idején Boldog Özséb és szerzetes-társai képviseltek. A hivatalos médiában a száraz történelmi tényeken kívül nem sok érdekeset olvashatunk a pálos rendről, de ha egy kicsit tovább kutatunk, és a ősmagyarság-kutatók megközelítését is megismerjük, akkor, a a nyilvánvaló túlzások és újabb kori mitológiai rárétegződés alól csak kibontakozik ennek a fontos spirituális iskolának a jelentősége. Maga a hely nagyon erős spirituális kisugárzással rendelkezik, legalábbis én azt tapasztaltam. Az alábbi idézet a Magokvagyunk blog egyik cikkének részlete a pálosokról:

"Az előző fejezetben odáig jutottunk, hogy Özséb egy látomást követően lemond az egyházi tisztségéről, bevonul a Pilis rengetegébe, és maga köré gyűjtve a remetéket, megalapítja a Pálos rendet. Özséb látomása az írások szerint a következő volt.
Özséb a távoli hegyormokon sok apró, szétszórt kis tűzszikrát lát az éjszakában, mintegy felülről tekintve a Pilisre. Ezek a szétszórt kis tűzszikrák egyszer csak egy nagy tűzkörré válnak, majd egyetlenegy hatalmas tűzoszloppá egyesülnek a sötét éjszakában.

Özséb ezt a látomást úgy értelmezte, hogy azok a tűzszikrák tűzlelkek, amelyek ott fenn a hegyen egy hatalmas tűzoszloppá váltak. Valójában ezek a tűzszikrák azok a lelkek, akiket ő majd összefog, és Isten elhívása szerint egy rendbe, egy spirituális tűzoszlopba egyesít.

Az egyesítés nagyon jól sikerült, és néhány év alatt felépült három kolostor, Pilisszentkereszten, Pilisszentlászlón és Pilisszentléleken. Pár évtized múlva ennek már a sokszorosa volt hazánkban a pálos kolostorok száma. A nép rajongva szerette és tisztelte a pálosokat, és a királyok is kitüntetett figyelmet szenteltek nekik.

Mátyás király különösen szerette őket, és ha alkalma volt rá, mindig példaként hozta fel tetteiket. A pálosoknak különleges jogokat és feladatokat adtak a királyok. A szigorúan őrzött Pilisbe a pálos atyák bemehettek, sőt ott, mint ahogy a történetek elmondják, kutathattak is. És hogy mit kutattak? Hát ez már nehezebb kérdés.

Mielőtt továbbmegyünk egy érdekesség. A leírások szerint a pálos atyák azt valósították meg itt a földön, amit a beavatásuk alatt az égben láttak. Tehát a pálosoknak volt egy beavatásuk és aki azon átment, az lehetett pálos szerzetes.

Ez a beavatás nagyon hasonló szertartás volt, mint amit Egyiptomban a papok alkalmaztak. A leírások szerint a beavatásra váróknak egy barlang mélyén található kőkoporsóba kellett belefeküdniük és ott egy bizonyos időt meditatív állapotban eltölteniük. Ha a beavatott "fénye" áthatolt a kőkoporsón akkor sikerült a beavatás és teljes jogú pálos szerzetes lett belőle. És amit a beavatásuk alatt révüléses állapotukban láttak (az égben) azt kellett megvalósítaniuk a földön. Egyiptomban ugyanezt a beavatást a piramisokban tartották. "


Kezdjük azzal, hogy a kereszténység bevezetésével az ősi sámán-táltos hit erőteljesen a "föld alá" került, ezért Özsébnek, ha valóban a magyarok ősi tudását, lelki értékeit, és más korokból, dimenziókból származó spirituális örökségét meg akarta őrizni és továbbadni a kereszténység uralma alatt, nagyon körültekintően kellett eljárnia, és ezt a tudást sok mindenben hozzá kellett illesztenie az akkor uralkodó dogmarendszerhez. Egy valódi spirituális látással rendelkező ember azonban tudja, hogy a pillanatnyilag uralkodó kulturális és ideológiai viszonyok csupán egy vékony mázzal képesek bevonni az örökérvényű, korokon és dimenziókon átívelő spirituális örökséget. Amikor leültem dobolni, akkor nagyon gyorsan révült állapotba kerültem, mintha "belerángattak" volna, és mindenáron meg akartak volna mutatni valamit.

Egy barlangban találtam magamat, ahol fehér csuhás-kapucnis szerzetesek álltak egy nagy körben, középen Özséb állt. Mindenkinek szakálla volt. Ekkor egy pillanatra megszólalt a racionális elmém: "Dehát a keresztény szerzeteseknek nem volt szakálluk!" Aztán elhessegettem ezt a gondolatot, mert már megtanultam, hogy ilyenkor jobb az intuícióra hallgatni, mint a logikára, és átadtam magamat a látomásnak. A látomásban hasonló dolog történt, mint amiről a fenti idézetben is olvashatunk. A szerzetesek éppen az egyik jelölt beavatási szertartását végezték, ami vélhetőleg nagyon hosszú volt, egy éjszakáig, de lehet, hogy több napig is tartott. A szerzetesek egy fénykört alkottak az aurájukkal, és a kör közepén egy kőkoporsó volt, melyben a jelölt feküdt. A koporsó súlyos fedele rá volt zárva, mintegy a rituális halál állapotán ment keresztül a jelölt, hiszen nem tudta, hogy mi fog történni vele, és hogy valaha kikerül-e a koporsóból. A szerzetesek nem énekeltek, csak csendben meditáltak, hogy a jelölt ne észlelhesse a jelenlétüket, legalábbis hallás útján. 

Az ókori Egyiptomban is egy kőszarkofágba fektették a beavatandó jelöltet, és a koronacsakráján keresztül végigvezették a gerincén az isteni teremtőerőt, melyet a Frigyláda segítségével koncentráltak. A pálosoknak már nem voltak ilyen eszközeik, ezért ők a saját aurájuk egyesítésével hozták létre azt az erőkört, amelyre szükség volt a bevatáshoz. A folyamat mindaddig folytatódott, amíg a kőkoprosó egyik pontján keresztül (ahol a jelölt feje feküdt) nem nem jelent egy fénysugár. Ezt szimbolizálta a keresztény festményeken és ikonokon a glória a szentek feje körül. 

A szerzetesek által alkotott energiakör felfelé egy fényoszloppá vált, ahogy a koronacsakrájukból a magasabb világok felé folytatódott. Ekkor én is mintegy távolodva láttam először fentről a budai-hegyeket, majd Magyarországot, a Kárpát-medencét, Európát, és lassan ez egész Földet, számtalan parányi fényszikrával a különböző szent helyeken, ahol ma is élnek és tevékenynednek beavatott, felébredt emberek, és fényük egy krisztusi szeretethálót alkot, és körbeöleli az egész Földet. A valóban beavatott és felébredt személyek nem vitatkoznak és nem a különbségeket keresik az egyes vallási hagyományok között, hiszen tudják, hogy a dogmák korlátozó ereje csak a hétköznapi tudatállapotban érvényesül, és jelentőségét veszíti azok számára, akik megtapasztalták az Egység-tudatot. A pálosok és sok-sok beavatott, mint ahogyan a bódhiszattvák is, már nincsenek jelen a fizikai síkon, így csak azok tudnak kapcsolatba lépni velük, akik hajlandók legalább az első fátylat fellibbenteni a tudatukról. Ez a materializmus, az anyagi valóság kizárólagosságába vetett hit, mely elvág bennünket a szellemvilágtól. Sokféle módszerrel lehet megnyitni a kaput a szellemvilágba, és az ősi magyar táltosok dobolása, dorombozása, kántálása, regölése, révülése is ezek közé tartozott. Ezek a módszerek manapság is működnek, és segítenek összekapcsolódni a Tanítókkal, a tudásnak azzal a dimenziójával, mely örökké rendelkezésünkre áll a tudatunk mélységeiben (vagy magasabb dimenzióiban, végülis a kettő ugyanaz). 

Visszajöttem a révülésből, és tovább nézelődtem a romok környékén. Megtaláltam ezt a táblát is, melyet a pálos rend állított 2008-ban, és akkor rájöttem, hogy nem csalt a látomásom. Boldog Özséb, és Remete Szent Pál is szakállas a képen, és vélhetően a többi szerzetes is az volt. A kép érdekessége még a márianosztrai Szűz Mária képe is, ölében a kis Jézussal. Mária egyértelműen a magyar koronát viseli, amely egyesek szerint egy ősi hun-szkíta készítésű korona, mely már a kereszténység előtti időkben is a magyar nép szakrális szimbóluma volt. Máriát pedig a Nagyboldogasszony, a Magyarok Nagyasszonya névvel is illették, ezzel utalva a szintén ősmagyar Ősanya-istennő személyiségére, akit tulajdonképpen a táltos hagyomány az Őstennel, vagy Öregistennel egyenrangú, női felének tekintett. Annak is utánaolvastam, hogy Boldog Özséb először a Pilisszentlélek határában lévő Hármas Barlangban remetéskedett, melyet egyes kutatók a Tündér-barlanggal azonosítanak. Erről belinkeltem a videót a bejegyzés végén. Persze arról is szól a fáma, hogy a pálos szerzetesek a Pilis összes barlangját alaposan kikutatták, mert a szkíta birodalomra utaló ősi nyomokat, temetkezési helyeket kerestek, de azt már nem tudni, hogy találtak-e valamit, és ha igen, akkor azt az akkori királyok tudomására hozták-e. Minden esetre az valószínűsíthető (legalábbis a látomásom alapján), hogy a beavatóhelyük valamelyik barlangban volt. Arra is inspirácót kaptam, hogy szervezzünk egy pár napos téli elvonulást Pilisszentlélekre, melynek során számos lelki gyakorlattal kerülhetünk közelebb az Ősök tudásához, és felkereshetjük a környék szakrális jelentőségű helyeit is. 

2019. április 23., kedd

A radikális ön-felelősség

Újabb részlet Gregor Maehle Szamádhi-könyvéből:
"A karma típusai
Most nézzük meg, hol is kezdődik a feltételekhez kötöttség! A 4.8. szútrában Patandzsalí azt mondja: „A karma három típusából származnak a feltételekhez kötöttségek, melyek a nekik megfelelő tetteket fogják eredményezni.” A feltételekhez kötöttség a karmából származik, a karma pedig „cselekvést” jelent. Ebből az következik, hogy a feltételekhez kötöttséget a tetteinken keresztül hozzuk létre. A karma törvénye az ok és okozat törvénye. Ez azt jelenti, hogy nem a semmiből lesz valami, hanem egy okból, melyet javarészt nem ismerünk, mert rejtve marad.
A fenti szútrában Patandzsalí háromféle karmáról tesz említést. Ezeket szancsitának, prarábdhának és krijamánának nevezik. Hogyan kapcsolódnak ezek a szamádhihoz? Először foglalkozzunk a prarábdhával. A 2.13. szútra azt mondja, hogy a karma eredményezi a születésünk típusát, az élethosszunkat, és a nekünk jutó élményeket. A prarábdha az a karma, mely a jelenlegi testetöltésünkkel kapcsolatos dolgokat okozta. Abszolút minden, mai az életünkben történik, okkal történik. A mai életünkben mindent a korábbi tetteink, gondolataink, érzelmeink és beszédünk által okoztunk. Ez a karma azon aspektusa, amit az embereknek a legnehezebb elfogadniuk. Úgy megyünk végig az életünkön, hogy mindig másokat hibáztatunk, ha valami rosszra fordul. Belebukunk a hiteltörlesztésünkbe, és a házunkat elárverezik, a kapcsolataink szétesnek és a gyerekeink drogosok lesznek. Megrágalmaznak bennünket, elítélnek csalásért, börtönbe kerülünk és megbetegszünk. Mindenféle perek és konfliktusok áldozataivá válhatunk; úgy tűnik, mintha az egész világ ellenünk fordult volna. Szidhatjuk Istent, a kormányt, a rendszert, a multikat, a kapitalistákat, a kommunistákat, a szidókat, a muszlimokat, a keresztényeket, a buddhistákat, a fehéreket, a feketéket, a melegeket, a férfiakat, a nőket, a szüleinket, a partnerünket, a gyerekeinket, a médiát, vagy a génjeinket is a szenvedésünk, kudarcaink és hibáink miatt, vagy csak egyszerűen a balszerencsére fogjuk.
Kérdés: De nem vezet-e ez vissza ahhoz a kérdéshez, hogy „Mi értelme az egésznek?” és hogy „Miért ne ehetnénk megkínzott, ygártelepeken előállított húst? Bizonyára azok az állatok valami borzalmasat tettek, amiért „megérdemlik”, hogy így bántak velük?”
Válasz: Ez egy téveszme. A radikális ön-felelősség elvét önmagunkra kell alkalmazni, és nem másokra. Más szavakkal, fel kell tennem a kérdést: „Hogyan kerültem ebbe a helyzetbe?” És akkor a válasz: „A saját gondolataim, szavaim és tetteim által.” A következő kérdés: „Hogyan kerülhetek ki ebből a káoszból?” Válasz: „Ha megváltoztatom a gondolataimat, szavaimat és tetteimet.” Ha megkínzott, gyártelepeken előállított húst eszünk, az kínzásként fog megnyilvánulni az életünkben, így vagy úgy. Más szavakkal, a karma tudományát arra kell használni, hogy a saját házunk előtt sepregessünk, és nem arra, hogy megmagyarázzuk mások életét. Az isten feladata.
Az Ótestamentumban találjuk ezeket a szavakat: „Ne áldj és ne átkozz. A bosszú az enyém – mondá az Úr.” Ez a mondat egyértelműen kijelenti, hogy Isten a karma törvénye, és nem mi. Nem próbáljuk megmagyarázni, hogy miért van valaki más ebben vagy abban a helyzetben, és sohasem használjuk valaki más helyzetét arra, hogy igazoljuk a saját hibáinkat. Helyesen kell gondolkodnunk, beszélnünk és cselekednünk, hogy rendbe rakjuk a saját karmánkat, attól függetlenül, hogy mit hiszünk mások karmájának. Például nem engedhetjük meg magunknak a karmikus törvények áthágását másokkal kapcsolatban, azzal mentegetőzve, hogy az volt a karmájuk, hogy ezt megkapják tőlünk. Honnan tudhatnánk, hogy mi a karmájuk?"

2019. április 22., hétfő

A "Sátán" (Baphomet) szimbolikája

Pár nappal ezelőtti blogomban említettem, hogy a Küszöb Őre számomra Baphometként jelent meg, egy kecskefejű, patás lényként, aki egy trónon ült, a kezében egy háromágú szigont tartott, és a homlokán a pentagramma, a lefelé fordított ötágú csillag fénylett,. Utéánaeredtem ennek a szimbolikának, amit ugye a modern keresztény egyházak egy az egyben a Sátánnal azonosítanak. Nos, anélkül, hogy filozófiaia fejtegetésbe merülnék a Sátán, vagyis az ellenpólus és Isten viszonyáról, nézzük egy kicsit magát a szimbolikát, hiszen az általában többet elárul arról, hogy mi dolgunk van az adott archetípussal, mint a teorizálás. 

A Wikipedia szócikke szerint:

Baphomet egy feltételezett bálvány neve volt, amelynek imádásával a templomos lovagrend tagjait vádolták. Az egymásnak ellentmondó, valószínűleg az inkvizíció által kikényszerített, később visszavont vallomások szerint Baphometnek két arca volt, mások szerint fej helyett koponyát viselt, esetleg macskára hasonlított, vagy éppen egy szakállas fej volt.

Anton Szandor LaVey egyházának, a Sátán Egyházának jele az úgynevezett „Baphomet pecsétje”. A képet LaVey Maurice Bessy A Pictorial History of Magic and the Supernatural című könyvének címlapjáról kölcsönözte, ide pedig Stanislas de Guaita 1897-es La Clef de la Magie Noire című könyvéből került. A jelet LaVey nevezte el Baphomet pecsétjének, korábban nem említették ezen a néven.

A Baphomet-szimbólum egy lefelé irányuló pentagramma, ahol a csillagban kecskefejet is látunk, és a csúcsokon egy-egy betű olvasható. A Baphomet-szimbólum a sátánizmus elsődleges jelképe, és a sátánizmussal elsőként Anton LaVey hozta kapcsolatba, de hogy ne legyen túl egyszerű az élet, ezt a jelképet sem kizárólag sátánisták használják. A Baphomet-szimbólum, illetve név eredete ködös, több feltételezés is van, ezekből néhányat megemlítünk itt, igyekezve röviden fogalmazni.

Leggyakrabban Jacques De Molay templomosait szokták említeni, állítólag náluk fordult elő a legkorábbi ismert Baphomet-ábrázolás, ők használták ezt a koncepciót. Eliphas Lévi a Baphomet név eredetéről a következőkre jutott: A latin „TEMpli Omnium Hominum Pacis ABhas”, vagyis „az isteni béke temploma az emberek között” kifejezés gyakori rövidítése volt a Tem. O. H. P. Ab. Lévi úgy vélte, ez utalás Salamon templomára, ami a korabeli elképzelés szerint a békét hozza az emberiségnek. A rövidítés visszafelé olvasva majdnem tökéletesen kiadja a Baphomet nevet.

Szokás még emlegetni a babiloni eredetű „Bahu Mid” kifejezést, ami egyfajta beavatást jelentett. Ehhez kapcsolódik az egyiptomi eredetlehetőség, ahol a „Tem” titulust jelent, az „Oph” (Of) szárnyas kígyót vagy sárkányt, az „Ab” pedig bölcsességet, tudást, akaratot, intelligenciát. A Bafomet/Baphomet tehát itt a Bölcsesség Kígyójának, a Tudás Kígyójának neve.

A már említett templomosok igen kalandvágyó keresztények voltak, és megismerkedtek a gnosztikus tanokkal is, amelyekben kulcsszerepet játszik Sofia/Sophia, a bölcsesség istennője. Akkoriban divat volt az ábécék betűinek a héber kabbala módszereinek megfelelő variálása, köztük az atbash-kódolás is, aminek az a lényege, hogy az ábécé jeleit egymás mellé írják, majd alá ugyanazt, csak hátulról kezdve. Héber betűkre alkalmazva a Sophia szóból ezzel az atbash kódolással a Baphometet kapjuk (bár a Sophia görög szó, míg a Baphomet eredete nem tisztázott). A Sophia héber betűkkel így írandó: ש (shin), ו (vav), פ (pe), י (yod), א (alef). A Baphomet pedig: ב (bet), פ (pe), ו (vav), מ (mem), ת (tav).

A kos- vagy kecskefej a mendészi bakra utal, az egyiptomi Neter Amon jelképére, akit a „rejtőzködő, a mindenben jelen lévő”-ként emlegettek, s így a legközelebb áll a természetben mindent átható a sötét erőhöz, ami mindennek az alapja. A koncentrikus körökben a Leviatán szó látható héber betűkkel (az alsó csúcstól kezdődik, és az óramutató járásával ellentétes irányban olvasandó). E név az ofita zsidó hagyományokból származik, a mezopotámiai mitológia Tiamatjából származó Mélység Sárkányának lényegét jelenti, amit néha Uroboroszként, a saját farkába harapó, testével kört formáló kígyóként is jelképeznek. Ez a jelkép tehát ilyen multikulturális hatásokkal testesíti meg azt, amit mi Sátánnak nevezünk."

Nos, akkor nézzük, mit sugall nekem az ábrázolás: a kecskeszakáll és a néha kos-szarvakkal ábrázolt fej a Kos és a Bak jegyek szimbolikáját hozza be. A Kos a zodiákus kezdete, az emberi evolúció kiindulási pontja, a zabolázatlan őserő. A Bak a tizedik jegy, mely a beavatás magasabb fokát képviseli, és melyet már csak a Vízöntő (Tanító) és a Halak (Megvilágosodott) archetípus követ. Számomra a két zodiákus jegy közös vonása a saját utunk keresése, a mások által nem kijelölt, csupán sugallt ösvény megtalálásának szimbolikája.

Na de haladjunk tovább. Baphomet a Földgolyón áll, illetve fölötte lebeg, mondhatni jóga-ülésben, bár nem olyan tökéletesben, mint a Buddha. Mégis, a Föld szintjétől való valamilyen mértékű elemelkedés lehetőségét sugallja, ráadásul a köldöke alatt egy lefelé mutató kardot látunk, körülötte a Kundaliní két kígyóga (arany és fekete) indul fölfelé. Baphomet szimbolikája sok helyen tartalmazza az anyagi Teremtésre oly jellemző kettősséget, polaritást, de a kard, mint az isteni Törvény félreértelmezhetetlen megnyilvánulása, megmutatja a két kígyó egyesülésének lehetőségét, bár nem felfelé mutat, hanem lefelé, a Kundaliní nyugvóhelye felé. Mondhatjuk, hogy a szabad akarat dimenzióit is tükrözi a karma törvényének súlya alatt. A fejlődés lehetőségét az alsó három csakrán keresztül mutatja be, és ezek a csakrák valóban képviselik a "sátáni" kísértéseket a spirituális úton, névlegesen a pénz, szex és hatalom csábító erejét, melyeket legyőzve (vagy súlyuk alatt összeroppanva) a gyakorló továbbléphet a magasabb csakrák szintjei felé. 

Baphomet állati patákkal és fejel rendelkezik, vagyis két "végpontjában" megtestesíti az állatias ösztönvilágot és őserőt, a teste mégis emberi test. Férfi felsőtestén két női mellet látunk, a kétneműség képviselőjét, mely szintén a polaritások feloldására vagy egyensúlyba hozására utal. A férfinek fel kell fedeznie önmaga rejtett női oldalát is, a nőnek pedig fordítva, és egyensúlyba kell hozni a kettőt. A fekete szárnyak a zsidó-keresztény kultúrkörben a "bukott angyal" szombolikáját képviselik, akik közül a legismertebb Lucifer, de Énók könyve egy egész bukott angyal-seregről számol be, akik a földre szálltak, és sok ősi kultúra alapítói lehettek a Földön. 

Baphomet jobb keze az égbe emelkedik, és egy világító félhold felé mutat, míg bal keze lefelé mutat (mindkettő ugyanazzal a krisztusi áldásosztó kéztartással). Itt megint csak a Fet és a Lent, a Világos és Sötét Hold, Éva és Lilith kettőssége jelenik meg (róluk később majd még részletesebben lesz szó), vagyis a polaritások, melyek feloldása, harmóniába hozása az Anyatermészeten, vagyis a női minőségen keresztül végül elvezet a megvilágosodáshoz. Egy kicsit az a benyomásom, hogy az intézményesült egyistenhitű vallásokban (pl. kereszténység, iszlám, hinduizmus, de kisebb mértékben a buddhizmusra is jellemző a patriarchális berendezkedés) igyekeztek háttérbe szorítani és valamilyen mértékben démonizálni, sátáninak beállítani a női minőséget és energiát, holott ez a pólus-eltolódás éppenséggel egy akadályozó tényezővé válhat a túlzottan elférfiasult istenkereső számára. Én ezt többször megéltem már a saját spirituális utamon is. 

Baphomet homlokán a pentagramma a szellem anyagba lépését, a Prakriti, azaz az immanens Isten, az Anyatermészet besűrűsödését jelképezi, és tulajdonképpen minden misztikus hagyományban és természetvallásban megjelenik, mint az öt Őselem (pl. föld, víz, tűz, levegő, Éter) körforgása és egymásba-alakulási ciklusa. Az erők minősülnek, és folyamatosan átalakulnak, mert nincs jó vagy rossz, magasabb vagy alacsonyabb rendű energia. Ezt jelképezi a pentagramma öt ága (többek között). Baphomet feje tetején egy fáklya vagy gyertya tündököl, a koronacsakra végső isteni összekötő természetére utalva, melyben ha megjelenik a megkülönböztető tudás fénye, akkor a lélek a koronacsakrán keresztül kilépve megszabadulhat a kötöttségektől, és megtapasztalhatja saját isteni lényegét. Az anyagvilág "sötétsége" csupán a háttér, a díszlet, mely kiemeli a Szellem ragyogó fényességét. 

2019. április 21., vasárnap

Szálamba szarvángászana

4.91 Szálamba szarvángászana 
Újabb részlet a Krishnamacharya-könyvből:
"43. Szarvángászana (4.91)
Ez a póz 12 vinyászából áll. A 8. vinyásza az ászana szthiti. Számos variációja létezik ennek az ászanának. Ezeket két fő csoportba oszthatjuk: szálamba (megtámasztott – könyökök a földön) és nirálamba (támasztás nélküli, a karok egyenesek).
Ezt az ászanát és a következő ászanát (a sírsászanát), melyet majd leírok, nagyon figyelmesen és körültekintően kell gyakorolni, emlékezve a korábbi figyelmeztetésekre. Mielőtt gyakorolnánk ezeket az ászanákat, először meg kell határozni, hogy a test megfelelő egészségi állapotban van-e. Csak azután szabad elkezdeni a gyakorlást. Számos probléma adódhat abból, ha kapkodva kezdjük el a gyakorlást. Sokkal jobb, ha ezeket az ászanákat először megfelelően megtanuljuk egy guru irányítása alatt.
Miközben ezt a két ászanát leírják, a jóga-sásztrák és a szakértők azt mondják, hogy ugyanúgy, ahogy a fejünk és a szívünk a testünk létfontosságú részei, hasonlóképpen ez a két ászana olyan, mint a fej és a szív. Sok szaktekintély mondja, hogy ha rendszeresen és megfelelően gyakorolja ezt a két ászanát, a gyakorló meg fogja tapasztalni a Kundaliní felébredését és felemelkedését. Ennek köszönhetően meg fogja tapasztalni az Ísvara áldásait és elmerül az örök boldogság óceánjában. Ezt mondják a nagy bölcsek.
Vége az Első Résznek"
(A szarvángászanát és a sírsászanát az ászanák kírálynőjének és királyának is nevezik. A szarvángászana az anáhata (szív) és visuddhi (torokcsakra) aktiválásában játszik fontos szerepet, ezért az ászanák királynőjének és az ászanák szívének is nevezik, míg a sírsászana (fejenállás), melynek leírásával a Jóga-makaranda második része kezdődik majd, az ágjá (harmadik szem) és szahaszrára (korokacsakra) aktiválásának elsődleges eszköze, ezért az ászanák királyának és az ászanák fejének is nevezik. A szarvángászana (vállállás) négy változatát ismerjük a vinyásza krama hagyományban. A szálamba szarvángászana a képen is látható változat, melynél a tenyereinket a lapockákhoz támasztjuk, és a könyököket vállszélességben a talajon tartjuk a hátunk mögött.

2019. április 20., szombat

Majúrászana

4.90 Szampúrna majúrászana szthiti
Újabb részlet a Krishnamacharya-könyvből:
"42. Majúrászana (4.90)
Ez a póz 9 vinyászából áll. Az 5. vinyásza maga az ászana szthiti. Ez az ászana két formával rendelkezik. Az egyik formát szampúrna majúrászanának nevezik. A másodikat egykezes majúrászanának. A mellékelt kép csak a szampúrna majúrászanát mutatja. Ebben az ászanában mindkét kezünket nyomjuk határozottan a földbe és a karok segítségével egyensúlyozzuk az egész testünket, mint egy botot a mérlegen, mindkét oldalt egyenlő magasságban tartva.
A majúrászana másik fajtájában csak az egyik kezünket tartsuk a földön és egyensúlyozzuk a testünket ezen a kezünkön, ahogy korábban említettük. Általában a legtöbb ember nem képes végrehajtani ezt a változatot. Ezért elegendő csak a szampúrna majúrászana gyakorlása. Tanulmányozzuk a képet figyelmesen, hogy megtanuljuk a tenyerek helyzetét.
Ezt az ászanát evés előtt (üres hassal) kell végezni. Evés után várjuk legalább négy órát, mielőtt gyakoroljuk ezt az ászanát. Ezt az ászana szthitit egy perctől három óráig kell tartani a gyakorló képességei szerint. Jó, ha rendszeresen gyakoroljuk és hosszabb ideig tartjuk ki ezt a szthitit a téli vagy hideg hónapokban inkább, mint nyáron.
Ha a szokásunkká tesszük, hogy legalább tizenöt percig gyakoroljuk ezt az ászanát minden nap, bámulatos eredményeket fogunk elérni. Először is, nem fogja engedni, hogy szükségtelen szövetek vagy túl sok tisztátalanság gyűljön össze a testünkben – ki fogja üríteni ezeket. Növelni fogja az emésztés erejét. Megvéd minden betegségtől és távol tartja ezeket a betegségeket. Azt mondhatjuk, hogy minden légzőszervi és bénulásos betegség – minden veszélyes betegség halálát okozza. Semmilyen betegség nem érheti el azt, aki ezt az ászanát gyakorolja."
Egykezes majúrászana
(A majúrászana vinyászái a következők:
Ékam: Belégzésre karemelés (úrdhva-vriksászana), érintsük össze a belső tenyéréleket.
Dvé: Kilégzésre uttánászana – a két tenyerünket ujakkal hátrafelé helyezzük a két bokánk közé.
Tríni: Belégzésre úrdhva-uttánászana, marad a kéztartás.
Csatvári: Kilégzésre ugorjunk hátra csaturanga-dandászanába, marad a kéztartás.
Pancsa: Belégzésre támasszuk rá a törzsünket a könyökeinkre, a tenyereket szorosan egymás mellett tartva, és emeljük ki az egész törzsünket egyenes botként a levegőbe. A fejünk és a lábfejeink legyenek azonos magasságban, a csípő, térd és a boka legyen teljesen egyenes (szampúrna majúrászana szthiti).
Sad: Belégzésre felfelé néző kutyapóz, marad a kéztartás.
Szapta: Kilégzésre lefelé néző kutyapóz, marad a kéztartás.
Astau: Belégzésre ugorjunk előre úrdhva-uttánászanába, a kézpozíció továbbra is marad a talpak között.
Nava: Kilégzésre hajoljunk előre, majd egyenesedjünk fel szamaszthitibe.
Az ékahaszta-majúrászana vinyászái:
Ékam: Belégzésre karemelés (úrdhva-vriksászana), érintsük össze a belső tenyéréleket.
Dvé: Kilégzésre uttánászana – a két tenyerünket ujakkal hátrafelé helyezzük a két bokánk közé.
Tríni: Belégzésre úrdhva-uttánászana, marad a kéztartás.
Csatvári: Kilégzésre ugorjunk hátra csaturanga-dandászanába, marad a kéztartás.
Pancsa: Belégzésre támasszuk rá a törzsünket a jobb könyökünkre, majd a bal kart nyújtsuk ki előre a fejünk mellett, kielemlve magunkat az egykezes majúrászana pózba (daksina ékahaszta majúrászana szthiti).
Sad: Belégzésre felfelé néző kutyapóz, mindkét tenyér a talajon, mint a szampúrna majúrászanánál.
Szapta: Kilégzésre lefelé néző kutyapóz, mindkét tenyér a talajon, mint a szampúrna majúrászanánál.
Astau: Belégzésre támasszuk rá a törzsünket a bal könyökünkre, majd a jobb kart nyújtsuk ki előre a fejünk mellett, kiemelve magunkat az egykezes majúrászana pózba (váma ékahaszta majúrászana szthiti).
Nava: Belégzésre felfelé néző kutyapóz, mindkét tenyér a talajon, mint a szampúrna majúrászanánál.
Dasa: Kilégzésre lefelé néző kutyapóz, marad a kéztartás.
Ékádasa: Belégzésre ugorjunk előre úrdhva-uttánászanába, a kézpozíció továbbra is marad a talpak között.
Dvádasa: Kilégzésre hajoljunk előre, majd egyenesedjünk fel szamaszthitibe.)

2019. április 19., péntek

A Küszöb Őre

Ez egy érdekes és fontos téma, amely most jött fel nálam, és sok spiritualitással, pszichológiával, transzállapotkkal foglalkozó tanító és gyógyító említést tesz róla. A "New Age" vagy ezoterikus tanítások között a teozófia, antropozófia és a rózsakeresztes hagyományok is foglalkoznak vele, "Guardian of the Threshold" vagy Dweller at the Threshold" néven említve ezt a "lényt", melyet tulajdonképpen a tudatalattinkban hozunk létre, és mindaz alkotja, ami visszahúz bennünket a spirituális fejlődésünkben: a félelmeink, kétségeink, gátlásaink, bűntudatunk, önkorlátozó hiedelmeink, függőségeink és tudatlanságunk. Amint a gyakorló elkezd megnyílni, érdeklődni a megváltozott tudatállapotok és az azokban érzékelhető szellemi valóság Iránt, szembekerülhet e Küszöb Őrével, aki csak akkor fogja engedni, hogy átlépjen a küszöbön, ha megfelelő mértékben őszinte és eltökélt.  Az alábbiakban egy rószakeresztes misztikus, Max Heindel idézetét olvashatjuk: 

"A valódi "Küszöb Őre" egy összetett elementális lény, akit a láthatatlan tartományokban teremtünk meg az összes átalakítatlan negatív gondolatunkból és tettünkből, melyeket az evolúciónk teljes elmúlt időszakában elkövettünk. Ez az "őr" a láthatatlan világok bejáratát vigyázza, és próbára teszi a jogosultságunkat, hogy beléphessünk oda. Ezt a lényt idővel fel kell szabadítani vagy át kell alakítani. Elegendő tartást és akaraterőt kell kifejlesztenünk ahhoz, hogy szembeszálljunk vele és az irányításunk alá vonjuk, mielőtt tudatosan be tudunk lépni a fizikai sík feletti világokba."

A küszöb őrét alkotó energiát, gondolati mintákat tehát nem megsemmisíteni kell, mivel nem is lehet - az energia nem vész el, csak átalakul. Vagyis negatív, akadályozó energiáját át kell alakítani fénnyé, tűzzé, felfelé vivő energiává. Az alsóbbrendű természetünket nem megtagadni, vagy megsemmisíteni kell, hanem megzabolázni, és a magasabb céljaink szolgálatába kell állítani. 

Max Heindel beszél még arról, hogy a fizikai testhez való kapcsolódásunkat a vitális test és az érzelemtest fúziója okozza. Azok, akik az alsó csakrákon keresztül, materiális, "bűnös", kontrolláló módon fejezik ki leginkább az energiájukat, erősen kötődnek a fizikai testükhöz, és a halál után még sok ideig a fizikai test közelében, a földi síkon maradhatnak, "kísérthetnek". Mivel fizikai inkarnációjuk során is önző vágyak vezérelték őket, szellemtestükben is ilyen hatást igyekszenek gyakorolni másokra, még akkor is, ha angyalok vagy spirituális tanítók képében mutatkoznak a szellemvilág felé megnyíló tanítvány előtt. Ezért résen kell leni, hogy milyen szellemi erőt és lényt hívunk be, és mennyire bízhatunk meg benne. Az életüket spirituális értékek mentén élők sokkal könnyebben el tudnak szakadni a fizikai testüktől a halál pillanatában, sőt vannak, akik annyira szabadak a karmájuk kötöttségei alól, hogy önként választhatják meg a haláluk időpontját és módját. Ugyanakkor a hátrahagyott fizikai testük is mutathat rendkívüli dolgokat, például spontán módon mumifikálódik, nem bomlik szét, "ambróziát" termel és jó illata van, vagy egyszerűen fénnyé válik, mint Krisztus teste a sírba helyezés után. 

Ha készen állunk arra, hogy szembenézzünk a Küszöb Őrével, akkor bizonyára meg fog jelenni előttünk. Néha valamilyen félelmetes, vagy a kulturális berögződéseink szerinti negatív formát vesz fel, például ördögnek, Sátánnak vagy démonnak látjuk, hiszen a bennünk rejlő Alsóbbrendű Én megtestesülése. De az is lehet, hogy egy félelmetes állatként, például sárkányként jelenik meg, és meg kell küzdenünk vele. Többféle taktikát választhatunk a legyőzéséhez. Az első és legfontosabb az, hogy felismerjük: a Küszöb Őre nem egy külső, tőlünk idegen negatív erő, hanem a mi lényünk, énünk, egónk negatív, hátráltató aspektusa. Ennek elfogadásával mér félig győzelmet is arattunk. Lehet, hogy a találkozás során valamilyen égi fegyvert kapunk Istentől vagy szellemi segítőinktől, és annak segítségével küzdünk meg ellene, vagy mi magunk is valamilyen szellemlény vagy állat formáját felvéve hívjuk ki párbajra. A lényeg az, hogy megtaláljuk a gyenge pontját, ami a mi saját gyenge pontunk is egyben, és azon keresztül próbáljuk meg legyőzni. Ez a saját belső fejlődésünkben azt fogja jelenteni, hogy a gyengeségünk felismerése után erőt igyekszünk kovácsolni belőle. Az is lehet, hogy sikerül szeretettel és elfogadással a saját oldalunkra állítani, és egyszerűen félre fog állni, és beenged a szellemvilág kapuján. Vagy pedig meg kell győzni valahogy, alkudozni kell vele, esetleg a spirituális erőnket latba vetve rá kell parancsolni, hogy oldódjon fel a Fényben. A kontrolláló taktika esetében azonban, főleg, ha valóban sikerrel járunk, vigyázni kell az egóval, mert hajlamossá válhatunk arra, hogy egyből mindenkit irányítani akarunk, ami a szellemvilágban azért általában nem szokott működni, mert vannak ott nálunk sokkal fajsúlyosabb erők és lények is. Következzék még zárásképpen egy idézet a Lélekkristály honlapról, aminek szerzőjét nem sikerült beazonosítanom, de úgy érzem, van mondanivalója a témával kapcsolatban:

"Az ember spirituális fejlődése során elkerülhetetlenül elérkezik azokhoz az útelágazásokhoz, amik szinte végzetszerűen találkozást eredményeznek a küszöb őrével. Ez azért következik be, mert a spirituális fejlettség egyenesen arányos a tudatossággal. A tudatosság a rend irányába mutat. Tehát az ember tudatosan kezd hozzá aurája megtisztításához, élete rendberakásához, ezt követeli a spirituális fejlődés és egyébiránt ez az univerzum törvénye is. Tehát az ember megkísérli aurája rétegeit, energiarendszerét és annak áramlatait, azok minőségét az isteni rend törvényével összhangba hozni - ami a legnehezebb, de egyben a legtermészetesebb feladat is. Természetesen a beindult folyamat az ember egész energetikai rendszerében váratlan változásokat, „nehézségeket,” lelkében bizonytalanságot okoz. Az ember összezavartnak érezheti magát ilyenkor. A fejlődés egy kiemelt alkimiai pontján ebben a krízisben kerül sor a találkozásra, általában meditációban, de lehet más módja is. Ez egy valóságos szembesülés, összeütközés. Ilyenkor az ember annyira összezavarodhat, hogy nem tudja világosan megkülönböztetni a képzeletet a valóságtól. A küszöb őre ugyanis nem válogat az eszközökben, víziókban, stb., egyből a legsebezhetőbb pontunkat támadja, szándéka a bennünk élő félelem sokkhatássá emelése.

A küszöb őrének egyetlen és végső feladata: mindaddig és mindenáron távol tartani kenyéradó gazdáját a magasabb küszöb átlépésétől, amíg az erre méltóvá nem válik. Minden erejével kényszeríti gazdáját, hogy az megtanulja a számára előírt tananyagot, s csak ha a tanuló rezgése meghaladja az előírt mértéket, akkor ad, adhat belépő jegyet az asztrálsíkok felsőbb részébe.

Általában elmondható, hogy az őrző az esetek túlnyomó többségében megkérdőjelezhetetlen győzelmet arat. Ebből is látható, hogy a küszöb őre a mesterek, mestere természetes önérvényesítő akaratával hajtva, elzárja a másik élethez, a fejlődésünkhöz vezető utat és éppen ezzel teremti meg azt. Minden lehetséges és elképzelhető módon saját gyengeségeinkkel és félelmeinkkel állít szembe bennünket és kényszerít azok legyőzésére.

Ha azonban a lélek tudatossága legyőzi a küszöb őrét, mindennél jobban bizonyítja alkalmasságát egy magasabb szintű élet megéléséhez és éppen ez az Isten akaratának beteljesülése, de erről majd később részletesen... A küszöb őrét nem valamiféle véletlenek sorozata hozta létre. Az én-tudat hamissága és gyökereink, spirituális emlékezetünk elvesztése örök táptalajt szolgáltat neki. Egónk mentális tevékenysége teremtette, és olyan cselekedetek tartják életben, amelyek ugyanennek a hamis én-tudatnak a kiindulási pontjai.
"

2019. április 18., csütörtök

A tiszta tudat és az Én-ség

Újabb részlet Gregor Maehle Szamádhi-könyvéből:
"A jóga magyarázata szerint a világ a tiszta tudatból ered. A tiszta tudat a transzcendens Isten, ahogy a bevezetésben is említettem. Mivel a tiszta tudatnak (a transzcendens Istennek) szüksége van valamire, amiről tudatos (a teremtésre), hogy megnyilvánítsa a tudatosság minőségét, a tudat automatikusan elvezet az immanens Isten (az isteni teremtő erő, az univerzumok, és a teremtés egésze) megnyilvánulásához. Az egyik nem létezhet a másik nélkül, ezért csak metaforikusan mondjuk, hogy kezdetben csak a tudat létezett. Ami ezután következik, az bámulatos: a jóga szerint az első dolog, amit az isteni teremtő erő megnyilvánít, az intelligencia, utána az Én-ség (melyet néha „egónak” is nevezünk), és végül, távoli harmadikként, a manasz, vagyis az elme. Ez azt jelenti, hogy az intelligencia nem korlátozódik egy bizonyos személyre vagy agyra, mivel az Én-ség, vagyis az egyéniség előtt jön létre. Az intelligencia univerzális és mindenütt jelenlévő.
A jóga tudománya azt mondaná, hogy amikor Einstein felfedezte a fénysebesség képletét, az nem az ő találmánya volt, hanem az isteni intelligencia fejezte ki magát, Einsteint közvetítőként használva. Ugyanezt kell elmondani az összes nagy találmánnyal, műalkotással, és az anyag és élet összes megnyilvánulási formájával kapcsolatban. Az elme és a kondicionáltság problémája csak akkor jelenik meg, amikor a képletbe belekerül az Én-ség (az egó) vagy az Én-érzet. Az Én-ségnek azért kell ott lennie, mert Isten a természeténél fogva végtelen és örök, és így, annak érdekében, hogy az időben és térben korlátolt élőlényként fejezze ki magát (Mi-ként), a végtelennek fel kell vennie az egó/Én-ség formáját. Más szavakkal, Istennek szüksége van az egónkra, hogy rajtunk keresztül individualizálódjon.
Most, hogy létrejöttek a korlátozott élőlények, mint az első egysejtűek, az első afrikai nyelvhasználó őseink, és végül te és én, fel kell őket szerelni elmével (manasszal) is, hogy gyorsan tudjanak reagálni, és életben tudjanak maradni. Ugorjunk előre az időben, és ezek a lények felnőttek és spirituálisan éretté váltak. A felébredés pillanataiban felfüggeszthetik az elméjüket és az Én-ségüket, és újrakapcsolódhatnak a tudat és intelligencia eredeti isteni tulajdonságaihoz.
Ennek a bekezdésnek az volt a célja, hogy elmagyarázza: nem próbáljuk megszüntetni a feltételekhez kötöttséget, az egót vagy az elmét; mert ezek az eszközök, melyeket Isten használ, hogy kifejezze magát rajtunk keresztül. Ezek az evolúció szükségletei, és továbbra is használni fogjuk őket. Fontos megérteni, hogy Isten, a definíciója szerint nem rendelkezhet egóval, mert az egó térbeli és időbeli korlátozást jelent. Mi vagyunk azok, akik lokalizált egóval és elmével rendelkezünk, hogy Isten egyénné válhasson rajtunk keresztül és az előlények miriádjaiként fejezhesse ki magát. Az egót és elmét kipellengérező spirituális tanítók, mint például Swami Vivekananda semmibe veszik az emberiség és annak pszichológiai felépítése jelentőségét. A válasz nem az, hogy megsemmisítjük vagy felszámoljuk az elménket és az egónkat, ahogy Vivekananda és mások javasolják. Ha ezt tennénk, akkor növénnyé válnánk; és kíváncsi lennék, hogy egy modern pszichológus mit szólna ehhez a tanácshoz. Nem teszünk túl jót a spirituális keresésünknek, ha ilyen mértékben leegyszerűsítjük a dolgokat. A lényeg az, hogy az egész emberi lényt fejlesszük, hogy az egónkat és elménket az összes élőlény legfőbb java érdekében tudjuk használni.
Ami számít, az az, hogy most bevezetjük a választás lehetőségét. Amikor a magasabb jógát (különösen a szamádhit) gyakoroljuk, képessé válunk arra, hogy az elménket és a feltételekhez kötöttségünket gyors túlélési feladatokra használjuk (ahol a tudatalatti épp elég), vagy pedig elérjük a tiszta intelligencia mélyebb pillanatait, amikor felfüggesztjük az elmét és annak feltételekhez kötöttségét."

2019. április 17., szerda

Az Élet három misztériuma

Múlt hétvégén Oguznál voltunk tanításon, és beszélt a három misztériumról, amit ajándékba kaptunk az Élettől: ezek a halál, a születés és a szerelem. Mindhármon keresztülmegyünk az életeink során, csak az a kérdés, hogy mennyire tudatosan tesszük ezt. A "Váratlan szépség" című Will Smith-filmben a Szerelem, Idő és Halál volt ez a három szereplő (lásd a bejegyzés végén belinkelt videót, ha érdekel a film), de mivel bizonyos értelemben mondhatjuk, hogy az Idő nem létezik, vagy akár azt is mondhatjuk, hogy az Idő az, ami e hármat összeköti, szétválasztja, és úgy általában, kutyulja a dolgokat körülöttünk és bennünk, meditálgassunk el egy kicsit a három misztériumon, melyek nem is igazán választhatók el egymástól. 

1. Születés

Azt mondják, hogy a születés élménye a legtöbb gyermek számára annyira megrázó, hogy szinte mindent elfelejt, ami az anyaméhben vagy az előző életeiben történt vele, bár ezen emlékek a tudatalattijában kétségkívül megmaradnak, és dolgoznak. A magzati és előző életbeli élményeket különböző meditációs, hipnózis- vagy transztechnikákkal fokozatosan a felszínre lehet hozni, a traumákat fel lehet oldani, de a születés élménye maga sokáig misztérium maradhat. Természetesen a születés mindig újjászületést is jelent egyben, tehát valami régi dolog meghalásával, elmúlásával jár együtt. Az ókor nagy spirituális kultúráiban több helyen is megjelenik a második születés fogalma, amely a testi születés után a lélek öntudatra ébredését, valamilyen spirituális folyamatba történő beavatást jelent. A kétszer születettek azok a spirituális gyakorlók (és egyben felszentelt papok) voltak például Indiában vagy Egyiptomban, akiknek sikerült mélyebben megismerniük a születés és halál misztériumát. A sámánok beavatási szertartásában is sokszor megjelenik a "sámánerő" vagy különböző rendkívüli képességek megszerzésével együttjáró újjászületés élménye.

2. Halál

A halál a beavatási ciklus végpontja, mely mindenki életében bekövetkezik egyszer, attól függetlenül, hogy mennyire állunk készen rá. A legfejlettebb spiritualisták esetében a halál élménye azonos a megváltással, a felszabadulással, a karmikus és reinkarnációs ciklus végső lezárásával, vagyis amikor a múlandóságból átlép az örökkévalóság állapotába. Ezzel egyetemben nem csak a halálon és az elmúláson, de az újjászületés élményén is túllép. Létezése kilép az idő korlátai közül, és már nem kezdettel és véggel rendelkező ciklusok egymésutániságában, hanem folyamatos fejlődési spirálként áramlik tovább. A halál és a Túlvilág, a Holtak Birodalmának megjárása sok tanító, spirituális vezető és sámán életének meghatározó élménye. A görög mitológiában Dionüszosz, a keresztény hagyományban Jézus Krisztus járta meg az Alsó Világok legmélyebb bugyrait, hogy felszámolja az emberben mélyen rejlő félelmet a haláltól és a bűnhődéstől. A halálra való tudatos felkészülés magában foglalja azon dolgok elengedését, melyek amúgy sem a mieink, de mégis ragaszkodunk hozzájuk, és ezek a ragaszkodások erősítik a halálfélelmünket.

3. Szerelem

A szerelem a férfi- és női pólus, energia vonzódása egymáshoz, a Teljesség megélése érdekében. Ebben az energetikai körforgásban egyszerre jelenik meg a Születés, a Halál, az Elmúlás és az örökkévalóság érzése is. A szerelem tudatos megélése, és e megélés kiterjesztése a létezésünk minden dimenziójára egy kilépési kapu, mely által az idő által behatárolt tudatállapotból eljuthatunk az Örök és Végtelen szint megtapasztalásáig. A Szerelem tudatos megtapasztalása segít abban, hogy kilépjünk a magány és a társ-függőség korlátai közül, és belekerüljünk abba a kozmikus energiaörvénybe, amely megteremtette, fenntartja és elpusztítja a Világokat. A szerelem érzését a végsőkig fokozva megtapasztalhatjuk a létezés isteni dimenzióit. Persze mindez jól hangzik elméletben, de ha az ember keresi a hétköznapok kis történéseiben is e három misztérium megismerésének és tudatosításának lehetőségeit, akkor fokozatosan ki fognak bontakozni előtte. 

2019. április 16., kedd

Az elme és az intelligencia

Újabb részlet Gregor Maehle Szamádhi-könyvéből:
"A parináma az átalakulás folyamata. A modern nyugati emberek számára, akik szeretnék azonnal elérni a céljukat, fontos megérteni, hogy a tudatalatti átprogramozásához egy transzformációs folyamatra lesz szükség. A parináma az öntudatlanul keletkezett benyomások lassú lecserélése tudatosakra. Milyen minőségűek ezek a benyomások? Míg ezelőtt a tudatalatti feltételekhez kötöttségünk (gyakran a félelmeink, ellenszenvünk, fájdalmunk) hozta létre a benyomásokat, ezeket most hiteles lenyomatok fogják felváltani. Egyszerűsítés volna úgy fordítani a niródhát, mint „csendesség”. Azokban az időkben, amikor semmit nem kell tennünk, a felfüggesztett (niródha) elme csendességként fejezi ki magát. Az ilyen pillanatokban a csendesség autentikus. Amikor viszont munkát kell végezni, vagy döntéseket hozni, a csendesség nem lenne autentikus, mert olyankor tevékenységre van szükség. Az ilyen pillanatokban a felfüggesztett (niródha) elme azt fogja okozni, hogy a végső jó érdekében cselekedjünk, vagy ahogy Jézus mondta, „Ne az én akaratom, hanem a Te akaratod legyen meg”. A niródha nem azt jelenti, hogy elmenekülünk a világ és a felelősségünk elől. Az Astavakra Gítában olvashatjuk Dzsanaka király történetét, aki egy erdei bölcs lakába vonul vissza, hogy megtalálja önmagát. Miután eléri a felfüggesztett elmeállapotot (a tárgy nélküli szamádhit), az erdőben akar maradni, és csak meditálni, de a bölcs visszaküldi a királyi udvarba, hogy eleget tegyen a kötelezettségeinek. „Sohasem volt még olyan uralkodó, aki jobban fel volt készülve a király szerepének betöltésére, mint te ebben az újonnan megszerzett állapotodban.” Modern nyelvezettel élve azt mondhatnánk, hogy az ilyen személy felülemelkedett a saját korlátain. A hitelesség az a fogalom, ami a legjobban leírja az állapotát.
Az elme átalakítása intelligenciává
A jóga a gondolkodásunk feltételekhez kötöttség által vezérelt részét manasznak nevezi, melyet a legkönnyebben „elmének” fordíthatnánk. Ha bármikor kell hozni egy gyors döntést, akkor a manasz működik. Amit tennünk kell, az, hogy a gondolkodási folyamatunk egy másik részét kell használnunk a spirituális ébredés folyamatához. A jógában buddhinak nevezzük ezt a részt. Általában „Értelemnek” vagy „intellektusnak” fordítjuk, de a fogalom a szanszkrit budh tőből származik, ami azt jelenti, hogy „felébredni”. A „Buddha”, vagyis Felébredett jelző is ebből a tőből ered.
A jóga tudománya szerint a felébredésre úgy is tekinthetünk, mint az elme (manasz) átváltoztatására értelemmé (buddhivá). Ezt a fogalmat elég egyértelműen el lehet magyarázni, de ennyire lineáris és időbeni módon csak azért szeretjük szemlélni a dolgokat, mert az elménk az idő operációs rendszerén alapszik. A dolgok nem igazán ilyen sorrendiség alapján történnek, de az elménk így fogja fel, ezért ezt fogjuk vonatkoztatási pontként használni az illusztráció kedvéért."

2019. április 15., hétfő

Tanítások az Ősök útján - találkozás az Ősökkel 2. rész

Tanítások az ősök útján 3. Hétvége 2. Nap

A második napon, azaz vasárnap reggel egy utazással kezdtük. Az volt a feladat, hogy keressünk egy segítő állatot, aki a halállal kapcsolatos dolgokban tud segíteni. Én kíváncsi lettem volna a Halál Angyalára, a kapuőrre, aki beengedi a lelkeket a Holtak Birodalmába, de Oguz kifejezetten megmondta, hogy állati segítőt kell most keresni. Amikor elkezdődött a dobolás, egy hosszú lépcsőn mentem lefelé az Alsó Világba, és nem sokára egy zöld kígyóval találkoztam, aki egyébként át tud változni szivárványszínűre. A kígyó az én fogalomrendszeremben vagy szimbólumrendszeremben összekapcsolódik az idő végtelen körforgásával és a reinkarnáció folyamatával, meg még sok minden mással, aminek majd utána kell járni.

Megkérdeztem, hogy miben tud segíteni nekem. Azt mondta, hogy át tudja vinni a lelkeket az Alvilág folyóján, és meg tudja keresni az Alsó Világban rekedt lélekrészeket. De fel is tud kúszni az Életfán a magasabb világokba. Ha engem veszély fenyeget, akkor körém tekeredik és megvéd. De ha egy halott lelke “rátapad” egy élő emberre, akkor az ittrekedt szellem köré tekeredik, és magával viszi a Fénybe.

Az utazás után levezettünk két szülés-gyakorlatot, majd következett a második révülés. Itt az volt a feladat, hogy keressük fel valamelyik eltávozott rokonunkat, ha van még lerendeznivalónk vele. Úgy éreztem, hogy miután a szüleimmel "lerendeztük" a pozitív és negatív dolgokat a tegnapi szertartáson, hátha most sikerül elérni, hogy megöleljék a belső gyermekemet, amire már oly régóta áhítozik. Ismét elindultunk lefelé az erőállataimmal az Alsó Világba az Életfa tövében, és ide-oda kanyarogtunk egy gyertyákkal kivilágított, föld alatti labirintusban. Végül megérkeztünk egy kör, illetve pontosabban kupola alakú helyiségbe, melyben szintén meleg fény uralkodott, és a kupola tetején lévő, koncentrikusan elhelyezkedő, hosszúkás ablakokon keresztül is meleg, narancssárga fény szűrődött be. A terem békés volt, de a belső gyermekem mégis magányosan üldögélt a helyiség közepén lévő kerek emelvényen, ami mintha valamilyen fénytrónus lett volna. A sötét falakról is narancssárga fény verődött vissza. Amikor megtaláltuk a belső gyermeket, akkor magamhoz öleltem, és bíztattam, hogy most elmegyünk Anyuhoz és Apuhoz. A sasom hátára szálltunk, és az ablakon keresztül kirepültünk az Alsó Világból, az Életfa törzse mentén fel a mennyei bolygók közé, közben a belső gyermekem végig a karjaimban volt. Egy idő múlva egy olyan bolygóra érkeztünk, ami a legjobban a bibliai Édenkertre hasonlított (bár szüleim nem voltak komolyan vallásosak). Az Édenkertben számtalan szép fa, Életfa és Tudásfa volt, és mindegyik alatt egy-egy meztelen emberpár üldögélt, és lakmároztak a fán termő finom almákból, gyümölcsökből. Mindenféle gyümölcs termett rajta, és úgy látszott, hogy teljesen belefeledkeznek egymásba és a gyümölcsök majszolásába, mely boldogsággal, elégedettséggel, egészséggel és hosszú élettel látja el az ott lakókat. Az emberpárok átölelték egymást, és beszélgettek. Ekkor megjelent a kígyó erőállatom, akit az előző utazásban kaptam, és megkértem, hogy vezessen el bennünket ahhoz a fához, amely alatt az apám és az anyám lakik. Mindegyik fán volt egy kígyó is, és az én kígyóm elvezetett ahhoz a fához, amelyik alatt a szüleim ültek, mivel mindegyik emberpár nagyon szép és fiatal volt, és nem tudtam volna rájuk ismerni. Amikor meglátták a kezemben a belső gyermeket, nagyon megörültek, és elkezdték ölelgetni, puszilgatni, és mindazt a szeretetet odaadni neki, amit az életük során akartak, de valahogy nem jutott rá idejük. Ekkor én is a saját gyermekeimre gondoltam, és megjegyeztem magamnak, hogy sohasem szabad sajnálni az időt arra, hogy őket szeressem.


Amikor már mindenki teljesen elégedett volt, akkor búcsút intettünk a szüleimnek, akik még sokáig lesznek majd az Édenkertben, mielőtt újabb földi születésre vállalkoznak. A belső gyermekem teljesen megnyugodott, és sugárzott a boldogságtól, ahogy az erőállataimmal és a sasommal együtt visszaeresztkedtünk az Életfa tövéhez. Ekkor még javában tartott a dobolás, én pedig játszani kezdtem a belső gyermekemmel, mert nagyon szeretett volna sokféle játékot játszani. Labdáztunk, fociztunk, frizbiztünk, egy patakba ugráltunk fejeseket, dominóztunk, bújócskáztunk és még ki tudja, mi mindenfélét játszottunk. Ekkor egy tál gőzölgő rizs jelent meg előttem, tele finom párolt zöldségekkel. Megkérdeztem az erőállatokat, hogy mi a teendő vele, és azt mondták, hogy fel kell ajánlanom majd a szertűzbe a délutáni kunyhó után a szüleim számára, mert senki sem ajánlott nekik áldozati ételt a haláluk óta, és ez az én dolgom, ezzel még adós vagyok nekik azért, hogy életet adtak nekem és felneveltek.

Az utazás végeztével elkezdtünk készülődni, majd átmentünk autókkal Diósjenőre, hogy előkészítsük az izzasztókunyhót. Sok csoporttársamnak ez volt az első kunyhója, nekem már a negyedik. Hoztunk fát és vizet, Oguz behelyezte az első hét követ a tűzifa tetejére, majd mi is vittünk köveket. Én imádkoztam mind a hét irány felé, és mint a múltkor, eszembe jutottak mindazoknak az ősi kultúráknak az isteni lényei és sámánjai, varázslói, melyek tőlünk keletre, délre, nyugatra, északra vannak, illetve az Alsó és Felső világok lényeihez is imádkoztam, hiszen mindegyik helyen megszülettem már valószínűleg valamelyik előző életemben, így mindegyik kultúrában voltak őseim, akiket meg kellett hívni. Végül a középső világban, a mostani életben és a mostani hazámban élő összes ősömhöz és rokonomhoz imádkoztam, hogy segítsék utazásunkat a kunyhóban.

Beborítottuk a kunyhót takarókkal és ponyvával, majd Oguz még rátetette a fehér lóbőrt, ezzel különleges minőséget adva ennek a kunyhónak. Meggyújtottuk a szertüzet, majd hallgattuk, ahogy Oguz mesél a kunyhóról és a szertartás részleteiről. Végül átöltöztünk, lefüstölőztük magunkat, és "minden a rokonom" köszöntéssel, négykézláb bemásztunk a kunyhóba. Bekerültek az első kövek, szép narancssárgán izzottak a sötétben, a zsálya és a füstölőkeverék ismerős, jóleső zamata lengte körbe a fokozatosan melegedő kunyhót. Maga a kunyhó-szer talán most nem volt olyan hosszú és forró, mint a múltkori a tavaszi napéjegyenlőségkor, mindazonáltal nagyon intenzív volt. Nagyon erősen énekeltünk, és sok gőz volt a levegőben. Oguz néha elkezdett hangosan dobolni és valamilyen ismeretlen nyelven énekelt szavakat. A "jamaja" szavak többször elhangoztak benne, de persze nem biztos, hogy valóban szanszkrit szavak voltak, bármelyik másik ősi nyelven is szólhattak. Ekkor azt láttam, hogy a Halál Angyala vagy istensége megjelent a kunyhó közepén, az izzó kövek felett ült egy trónuson, és mintha több keze meg feje is lett volna, de nem láttam, hogy pontosan mennyi. A hindu hagyományban Jamarádzsának hívják a holtak urát, Szibériában Erlik Kánnak, és sok más kultúrában nevezik még különböző neveken. Nagyon intenzív jelenlét volt. Utána volt még egy olyan szakasz, amikor Oguz mondta, hogy lélegezzünk nagyon intenzíven, és én gyorsuló fokozatban elkezdtem transzlégzést végezni, miközben a csörgőmet ráztam veszettül. Néha az egész kunyhó átalakult hangsátorrá, mindenkinél intenzív folyamatok zajlottak, azt hiszem. Az egyre fokozódó légzés közben az a kép jelent meg előttem, hogy a belső gyermekem még mindig be van zárva a Buddha-szoborba, amiből nem tudtuk kiszabadítani a pénteki transzlégzés során Ganésával. Ahogy egyre gyorsabban pumpáltam a levegőt, az egész nagy Buddha-szobor felizzott, és a légzés csúcsán egy kiáltássá alakult a hangom, miközben a Buddha-szobor felrobbant, és fénnyé vált, így a belső gyermekem kiszabadult a fogságából. 

A negyedik ima- és éneklős kör vége felé már kezdtünk egy kicsit meghalni, és akkor pont jött ez az ének:

Hogyha tegnap meghalok
Ne vigyetek innen
Éji égen csillagok
Legyenek az ingem

Hajladozó fűszálak
Legyenek nadrágom
Délről jövő meleg szél
Köpenyemmé váljon

Az éneklés végén
 Oguz azt mondta, hogy ki lehet menni a kunyhóból, miután ő kiment, de én úgy terveztem, hogy bent maradok még egy ideig, ha már eddig kibírtam. Viszont a közvetlenül mellettem lévő résztvevők is így gondolták, és így nem volt túl sok hely, hogy kinyújtózkodjak a lassan hűlő kövek mellett. Egy darabig azért még bent voltam, majd kimásztam négykézláb és lefeküdtem a jógamatracomra a kunyhó mellett. Egyeseknek ilyenkor szoktak még a legerősebb transzélményeik lenni, de én egy idő után azt érzékeltem, hogy nem történik semmi különös, csak egy dolgot közölt velem a farkasom egyre egyértelműbben: négykézláb menjek oda az Ősök fájához, ami a kunyhótól kissé feljebb helyezkedett el, és járjam körbe (továbbra is négykézláb) kilencszer az óramutatóval megegyező irányba, hogy a hétvége és a kunyhó lezárásaképpen így fejezzem ki a tiszteletemet minden ősöm előtt. Úgy döntöttem, hogy nem foglalkozom azzal, ki mit gondol esetleg rólam, és elindultam. Ahogy róttam a köröket, éreztem a farkas jelenlétét a testemben, végül odatettem a fejemet az Ősök fájához, és átöleltem a kezeimmel. 

A szertartás lezárásaképpen felkészültünk a lakomára. Oguz és Boróka odahozott egy tányér ételt az ősöknek, és a tűzbe helyezték, majd én is beletettem a tűzbe egy tányér ételt a szüleim számára. A közös lakoma után mindenki búcsúzkodott és hazaindult, mert már eléggé későre járt.  Tapasztalatokban gazdag hétvége volt ez is, és fontos belső munka zajlott, melyről úgy érzem, hogy meg fogja alapozni a jövőbeni fejlődésemet és feladataimat. A halottainkkal való spirituális kapcsolat ugyanolyan fontos, mint az, hogy az élőkkel, itt lévőkkel őszinte és mély kapcsolatot ápoljunk, és kimutassuk az érzelmeinket, örömünket, boldogságunkat, támogassuk egymást, ne csak létezzük és fogyasszunk egymás mellett, nem törődve a másik bajával és vágyaival.

2019. április 14., vasárnap

Tádászana és halászana

4.88 Tádászana
Újabb részlet a Krishnamacharya-könyvből:
"40. Tádászana (4.88)
Ez a póz két vinyászából áll. Álljunk úgy, ahogy a képen látható, napi 15 percig. Tegyük ezt szokássá. Új energiát fog létrehozni a testben, ruganyossá teszi a járást és növeli az emésztés erejét. Nem csak ezt teszi, hanem megtisztítja a rudra nádít és növeli az élethosszt. Az ászana végzése közben kövessük a szama szvászamot (egyenletes légzést).
Gyakoroljuk ezt az ászanát minden nap napkeltekor, Szúrja Bhagaván (a Napisten) imádata közben. Ha minden nap gyakoroljuk, azzal biztosan megnöveljük az élethosszunkat.
(A tádászana vinyászái:
Ékam: Belégzésre emeljük a karjainkat a fejünk fölé, és emelkedjünk fel lábujjhegyekre (talppárnákra). Ez a tádászana szthiti. Tartsuk ki a pózt tizenöt percig, ha tudjuk, és lélegezzünk egyenletesen.
Dvé: Kilégzésre engedjük le a karjainkat, ereszkedjünk vissza a sarkunkra és térjünk vissza a szamaszthitibe.)
41. Halászana (4.89)
Ez a póz 12 vinyászából áll. A 8. vinyásza az ászana szthiti.
(Krishnamacharya itt semmiféle további megjegyzést nem fűz a póz végrehajtásához. A halászana vinyászái a következők:
4.89 Halászana
Ékam: Belégzésre karemelés (úrdhva-vriksászana).
Dvé: Kilégzésre uttánászana.
Tríni: Belégzésre úrdhva-uttánászana.
Csatvári: Kilégzésre ugorjunk hátra csaturanga-dandászanába.
Pancsa: Belégzésre felfelé néző kutyapóz.
Sad: Kilégzésre lefelé néző kutyapóz.
Szapta: Belégzésre ugorjunk előre dandászana pozícióba (nyújtott lábas ülőhelyzetbe).
Astau: Kilégzésre guruljunk hátra halászanába.
Nava: Kilégzésre gördüljünk hátra csakrászanán keresztül csaturanga-dandászanába.
Dasa: Belégzésre felfelé néző kutyapóz.
Ékádasa: Kilégzésre lefelé néző kutyapóz.
Dvádasa: Belégzésre ugorjunk előre úrdhva-uttánászanába, majd érkezzünk meg szamaszthitibe.)