2018. április 25., szerda

Lélekvisszahívás 2. rész

A múltkori blogbejegyzésemben leírtam, hogy miket éltem át, amikor Oguznál voltam dobkörön, és egy csoportos lélekvisszahívást kíséreltünk meg. Most ennek a történetnek a folytatása következik, ugyanis megkértem Oguzt, hogy csináljon egy külön személyes lélekvisszahívást is, mert ez a módszer úgy tud igazán működni. A szertartásra az Atma Budában került sor a mai napon, és itt igyekszem összefoglalni a történteket. Leültünk a jógateremben, csak mi ketten voltunk az egész lakásban. Oguz elmondta, hogy miért válnak le a lélekrészek, hogyan szokta visszahozni őket, és hogyan helyezi be a testembe, a jelenlegi énembe. Ilyenkor a kezelendő személy lefekszik, és megnyitja magát, szeretettel várja a visszatérő lélekrészeket, a sámán pedig egy asztrális utazásra indul a "nem szokványos" valóságba. Az a feladata, hogy megtalálja azokat a lélekrészeket, amelyek ebben, vagy esetleg az előző életemben leváltak rólam, és meggyőzze őket, hogy térjenek vissza hozzám. Ehhez az erőállatait, a szellemi segítőit hívja, és ők fogják irányítani a keresést az alsó, felső vagy a középső világban. 

Én elhelyezkedtem hanyatt fekvésben a jógamatracon, betakaróztam, és igyekeztem elengedni minden elvárást, ugyanakkor megnyitni magamat, és kifejezni, hogy várom vissza az elhagyott lélekrészeimet. Oguz először körbefüstölt engem egy kis levendulával, közben torokénekkel mormogott valamit. Utána leült mellém, és monoton ritmusban elkezdett dobolni. A dobolás körülbelül fél óráig tarthatott, nem tudtam pontosan megítélni, mert közben elvesztettem az időérzékemet. Amikor befejezte, akkor összeszorított tenyereit a mellkasomra helyezte, és befújta a lélekrészeket a szívcsakrámba. Enyhe áramütésszerű energialöketet, majd erős nyomást éreztem, amely szétterjedt a testemen belül, mint egy árhullám. Utána köhögtem egyet-kettőt, majd megemelte a felsőtestemet, és mögém ült. A fejtetőmön keresztül is befújta a lelkeket, ez már lágyabb érzés volt, és utána a fejemre tette a kezét. Megnyugtató, beteljesítő érzés volt, nem akartam sehová menni és semmit sem csinálni.

Utána lassan magamhoz tértem, és felültem én is. Majd elmondta, hogy mit látott az utazása során. Az első lélekrészt úgy találta meg, hogy egy várost látott, amely a télbe burkolózott, és az egyik ablakon benézve egy meleg otthont látott, amiben azonban nem volt senki. Úgy érezte, hogy tovább kell keresnie, mert nem itt van a lélekrészem. Egy sötét árnyat látott elsuhanni az utcán, és elkezdte azt követni. Az árny egy barlang mélyére vezette, ahol egy szentélyt talált. A barlang közepén egy meditatív pózban ülő szobor volt, aki egészen hasonlított egy élő emberre. Pontosabban egy élő ember, aki nem mozdult, meditációba mélyült, és egy szoborra hasonlított. Úgy érezte, hogy még mindig tovább kell keresnie, és a szobron belül megpillantott egy fiatal, tinédzser fiút, akit a fájdalom itatott át. A szobor körülötte igazából páncélként szolgált, hogy kifelé azt mutassa, mennyire határozott és céltudatos a spiritualitás útján, de belül a szeretethiányból fakadó űr tátongott. Amikor sikerült rávennie ezt a lélekrészt, hogy térjen vissza hozzám, a szobor szétrobbant, és a lélekrészt Oguz a dobjába rejtette, mert ott szokta visszahozni őket. 

Amikor ezt elmondta, az jutott eszembe, hogy tizennyolc éves koromban Moszkvában laktunk, és akkor lettem krisnás. Ott ezt nem lehetett nyíltan gyakorolni, és a szüleim sem fogadták el, hogy ezt szeretném csinálni, így hátat fordítottam nekik, és beköltöztem a budapesti Krisna-templomba tizenkilenc éves koromban. Akkor nagyon meg akartam váltani a világot, és tökéletes bhakta akartam lenni. E törekvés mögött azonban úgy látszik, ott lapult a gyemekkoromban érzett szeretethiány és magány, mert amennyire visszaemlékezem, a szüleim nem sokat törődtek velem, nem játszottak velem, és nem nagyon fejezték ki a szeretetüket irántam. Úgy látszik, hogy a Krisna-tudat egy menekvés volt számomra a belső kiüresedés elől, és amikor összeomlott bennem a kép, hogy néhány év alatt tiszta bhakta, felszabadult lélek leszek, akkor egy lélekrészem lehasadt, és ott maradt a meditáló szoborban. A Krisna-tudatból való kilépésem pár évvel ezelőtt valószínűleg e képmutató helyzet elleni lázadás volt. 

A második lélekrészt Oguz szintén az otthonomban fedezte fel. A szobában egy kisgyerek játszott kockákkal, két éves lehetett. Én voltam az, de a szüleim sehol. Egyedül játszottam, ami ilyen korban szokatlan azért. Oguz úgy érezte, hogy a lelekrész valahol e gyermeken kívül van, és végül az egyik sarokban megpillantott egy aranyló gömböt, oda vackoltam be magam a gyermekkorom illuzórikus melegébe, gondtalanságába és felelősségmentes állapotába. Az arany gömböt végül meggyőzte, hogy jöjjön vissza vele, mert nagyon várom, és szükségem van rá a jelenben. 

Ez is valahogy összeillett az emlékeimmel, mert már nagyon korán megtanultam egyedül játszani, lefoglalni magamat és elszórakoztatni magamat. Jobb híján nekem kellett boldoggá tenni magamat, de a figyelem és törődés hiányát persze éreztem, és saját magam is hajlamos lettem elhanyagolni a szeretteimet, a gyerekeimet. A gondtalan gyermekkorban megrekedve, ez az örömteli, játékos, kreatív része az énemnek hiányzott a mostani életemből. 

Oguz megkért, hogy várjak három napot, mielőtt megosztom veletek ezeket az élményeket, úgyhogy ez most a valós eseményekhez képest kicsit később jelenik meg. De azt elmondhatom, hogy már aznap úgy éreztem, mintha újjászülettem volna. Nagyon energikus, kreatív és tettrekész voltam, nagyon jól tudtam koncentrálni a jógaórákon, és szinte magától jött, hogy mit csináljak, mit mondjak. Olyan, mintha megnyíltak volna bizonyos zsilipek, amelyek eddig zára voltak, vagy csak nagyon gyéren szivárgott rajtuk keresztül a víz. Most vigyázni kell a lélekrészeimre, és be kell integrálni őket a jelenlegi személyiségembe. Ez még egy három hetes időszak lesz, az alatt nem szabad nagyon erős önkívületi állapotba kerülnöm, földelnem kell magamat, nehogy megint elvándoroljanak. 

Az utazás alatt nekem is voltak látomásaim, de ezeket egy következő blogban fogom leírni. A terápia nagyon hatásos, ezt tapasztaltam, de készen kell állni rá. ha nem hiszel az egészben, és nem vagy nyitott, nem akarod visszakapni a leszakadt esszenciáidat, akkor nem igazán fog hatni. De ha úgy érzed, hogy szeretnél te is segítséget kérni, akkor itt megteheted: oguz.hu

1 megjegyzés:

Fifi Karpata írta...

Hello Das,
Gondolom a quantumfizikai un. uj gondolatai nem is olyan ujak. Oguz erosen rahatos psychologus es te nagyon jo onszugeralo alany vagy de mindenkeppen szukseged van az iranyito szellemu Oguz segitsegere. Nem kiabranditani akarlak, csak tudatni veled, hogy az auto-hypnozist egyedul is gyakorolhatod es hasonlo eredmenyt fejthetsz ki magadbol egyszeru on-szuggeszcioval. Minden ember saman, vagy taltos vagy tudosember, hiszen a lelek minden embernek megadatatik. Persze mindig vannak kozottunk johiszemu segitokesz egyenek, azaz fehertaltos kepesseguek, bar nem feltetlenul nevezzuk oket taltosoknak. Itt vannak a hetkoznapjainkban kozottunk es nem feltetlenul szertartasosan szerepelnek. Pl. egy jo anya apa, egy joszivu orvos, apolo stb, Aztan vannak kozottunk igen befolyasos emberek, akik viszont esetenkent gyarlosagra hasznaljak TUDASUKAT. Utobbiakat fekete/gonosz taltosoknak hivtak. A ket fajta taltos aztan gyakran szurke/feher vagy fekete bika kepeben vivtak szellemi viadalaikat hajdanaban a Pusztan. Nos, en orvendek a segitsegnyujto emberek megnyilvanulasainak, de nem annyira a szertartasossag kovetelmenyeinek. Van aki szerzetesnek all, van aki rendor, katona vagy politikuskent akar belepni az emberek eletebe. Te is "taltos" vagy Das, ha jot cselekszel embertarsaiddal. Lehet hogy eleinte szukseged van egy erosebb szellem, akar egy barat tamogatasara, de vegul is legy magad a jo taltos.Nincs szukseg templomra, kabalara. Az ERO benned van mert emberi lelek taplal mintahogy Oguzt is. Bizz magadban es a lelked megsegit.