2014. március 7., péntek

Erőfeszítés vs erőlködés

Úgy gondoltam, elmélkedem egy sort a mai Coelho-idézet és a jóga kapcsán. Sok mindenkiben ugyanis él egy kettősség azt illetően, hogy a jóga valamiféle könnyen elérhető, természetes állapotot jelent, ami mentes az erőlködéstől, mert ha már erőlködni kell, akkor az nem jóga. Nos, ezzel kapcsolatban érdemes tisztázni a különbséget az erőlködés és az erőfeszítés között. De először is lássuk a Coelho-idézetet!

"A fény harcosa tudja, hogy nem élhet örökös nyugalomban. Az íjász megtanította neki, hogy ha messzire akar lőni, jól meg kell feszítenie az íját. A csillagoktól megtanulta, hogy a belső robbanások teszik őket olyan fényessé. A harcos azt is megfigyelte, hogy amikor a ló átugrik egy akadályt, az összes izmát megfeszíti. De ezt a szükséges feszültséget soha nem téveszti össze az idegességgel." - Paulo Coelho

Patandzsali is azt mondja, hogy "Azok számára, akik buzgó intenzitással gyakorolnak, a szamádhi közel van" (Jóga-szútra 1.21.) Ezt sokféleképpen lehet magyarázni, csak úgy nem, hogy erőfeszítés nélkül elérhetjük a szamádhit. Valóban, a szamádhi, a tökéletesség állapota egy természetes állapot, mely nem tartalmaz további türekvést, erőfeszítést. De a tökéletlen állapotból eljutni a tökéletesbe nem fog sikerülni, ha nem teszünk közben nagyon sok, kitartó és rendszeres erőfeszítést. 

Ezt az erőfeszítést Patandzsali abhjászának (gyakorlásnak) nevezi. "A gyakorlás a felfüggezstett állapotban való megszilárdulás elérésére tett erőfeszítés." (Jóga-szútra 1.13.) Mi különbözteti meg az erőfeszítést az erőlködéstől? Az, hogy az erpfeszítés rendszeres, nem erőnkön felüli, vagyis mindig figyelembe vesszük a helyzetet, amiben vagyunk, és annak megfelelően gyakorolunk. Ez az ászanák esetében jelentheti azt, hogy csak a megfelelő előkészítés után kezdünk bele a haladóbb, nehezebb ászanák gyakorlásába, és szilárd alapokat építünk, nem siklunk el a részletek felett. Figyelmesen dolgozunk a gyengébb oldalainkon, és nem csak azokat a dolgokat hozzuk előtérbe, amelyek eleve jobban mennek. 

Az erőfeszítés akkor tudatos, ha egyensúlyban tudjuk tartani vele önmagunkat és a fejlődésünket. Például az erőt és a hajlékonyságot párhuzamosan fejlesztjük, vagy egyszerre dolgozunk az előrehajlításokon, csípőnyitásokon és hátrahajlításokon is. Ugyanakkor azt is jelenti, hogy nem erőltetjük túl a pózokat vagy összességében a gyakorlást, hagyunk elég időt a szervezetnek a renegerálódásra. De másfelől viszont nem "lazáskodjuk el" a gyakorlást, mert ha túl kényelmesen jógázunk, akkor megállunk a fejlődésben. 

Patandzsali úgy határozza meg az ászana tökéletességét, hogy "szthira-szukham ászanam", vagyis a helyesen kivitelezett ászana szilárd, stabil és kellemesen, erőfeszítés nélkül kivitelezhető. ne feledjük azonban el, hogy ez a cél, és a hozzá vezető út bizony több erőfeszítéssel és kényelmetelnséggel van kikövezve, mint gondolnánk. Van, aki születése által képes végrehajtani egy olyan pózt, ami nekünk esetleg évtizedes gyakorlást igényel. De a lényeg nem is abban van, hogy melyik ászanát sikerül vagy nem sikerül "tökéletesen" végrehajtani, úgy, hogy még kényelmesen is érezzük magunkat benne, hanem maga a gyakorlás, a tudatos erőfeszítés a lényeg, amely nem csak a testünket, de az elménket is edzi. Ha túlerőltetjük a gyakorlást, akkor a testünk sérüléssel reagál, ami akadályozza a további gyakorlást és fejlődést. Ha nem eléggé intenzíven gyakorolunk, akkor nem fogunk fejlődni. "Csak azután szilárdulunk meg a gyakorlásban, hogy hosszú ideig, megszakítás nélkül, és odaadással végezzük." (Jóga-szútra 1.14.)

A pránájámára ugyanez érvényes. Ha túlerőltetjük a légzésvisszatartásokat, az feszültséget fog okozni, pontosabban "idegességet", ahogy Coelho fogalmazta. Vagyis a pránikus energia görcsösebbé válik, ahelyett, hogy kiegyensúlyozódna az áramlása. Ez pedig mindenféle sérülésekhez vezet az energia- és idegrendszerükben is. A látszattal ellentétben tehát a pránájámát még nehezebb "helyesen" gyakorolni, mint az ászanát, mivel egy finomabb dologról van szó. Mégis, elengedhetetlen a prána fölötti uralom megszerzése ahhoz, hogy az elménk fölött is megtanuljunk uralkodni. 

A meditáció,  vagyis az elme irányítása, uralása is eleinte nagyon sok erőfeszítést igénylő folyamatot jelent, és csak a tökéletesség szintjén válik erőlködés-mentessé és természetessé. A Bhagavad-gítá ezt úgy fogalmazza meg, hogy az elmét nehezebb megfékezni, mint a tomboló szélvihart, és lehet a legnagyobb ellenségünk, vagy a legjobb barátunk is. Az elme baráttá szelídítése bizony nem kis fáradságot igénylő folyamat, és addig még nagyon sok erőfeszítést, kudarcot és frusztrációt kell átélnünk. Ezeket a nehézségeket Patandzsali akadályoknak nevezi, és érthető módon egy akadály még jobban megnehezíti egy cél elérését. 

Szóval meg kell tanulnunk különbséget tenni az erőlködés és az erőfeszítés között, bármelyik ágát is gyakoroljuk a jógának. Ha nem tesszük meg a megfelelő erőfeszítést, akkor nem számíthatunk sikerre a jógában. Ha viszont túlzottan erőlködünk, akkor messzebb kerülünk a céljainktól, mintha türelemmel és kitartással folytatjuk a gyakorlást. 



1 megjegyzés:

kisbuddha írta...

Szia Gauranga! Én az erőlködésnél rontottam el. Pontosan tudom, hogy erőfeszítést kell tenni a fejlődéshez, de az erőfeszítés nem lehet erőszakos, hanem csak éppen feszíti az ember a határait. Én viszont erőlködtem, hogy sikerüljön a pózokban a maximumot kihozni magamból, így megint olyannyira meghúztam a hátamat, hogy éjszakákon át nem alszom. Krisztián