2013. augusztus 2., péntek

Pótol6atlan

Már megint filozofálok, illetve elmélázok az élet dolgain… :-) Hadd meséljek el egy személyes élményt, ami talán sok mindenki mással is megesett, vagy meg fog esni, ha nem ebben, hát valamelyik életében biztosan. Sőt, azt mondom, jobb, ha megesik, mintha egyláltalán nem, hiszen az ilyen jellegű megnyilvánulások, megélések az egészséges egó termékei. Ám jobb, ha tudjuk, hogy illuzórikus egónk villanásai csupán, melyek tovatűnnek az idő tengerében, mint a sarki fények a jeges óceán fölött. 

Amikor a Krisna-hívők közösségének tagja voltam, mondhatjuk, hogy elég sokra vittem. Én voltam az egyház asztrológusa, esketőpapja, tűzceremónia-szakértője. Rajtam kívül szinte senki nem értett a tűzáldozatokhoz, így minden esküvőt, szertartást én vezettem. A párok asztrológiai összeillőségét is velem számoltatták ki, néha még ma is megkeresnek vele, pedig már 2-3 éve leálltam az asztrológiai praxissal. A lelki tanítómesterem, Sivarama Maharaja rám és a feleségemre bízta személyes murtijait (istenszobrait) és siláit (szent köveit), ami nagy felelősség, minden nap imádatot kellett bemutatni nekik. Egyszóval joggal gondolhattam azt, hogy pótolhatatlan vagyok. 

Habár sokszor hallottam azt a kifejezést különböző krisnás vezetők szájából, hogy "Senki sem pótolhatatlan", és ahogy teltek-múltak az évek, kiderült hogy ez őrájuk is igaz volt, mert rendre kikerültek a vezetői státuszból, és jött utánuk valaki más. Az idő és a karma kerekét nem lehet megállítani, és minden próbálkozásunk, hogy állandósítsunk egy helyzetet, amiben jól vagy fontosnak érezzük magunkat, eleve kudarcra van ítélve. A hullámvasút is mindig akkor kezdett élvezetessé válni a számomra, amikor ki kellett szállni belőle. Ám az egó persze hajlamos túldimenzionálni a saját szerepét, így hát én is bölcsen bólogattam, hogy "Persze, nincs pótolhatatlan ember, de én azért az vagyok!"

Az élet megváltozott körülöttem, és ebben az esetben azt kell mondani, hogy nem úgy veszítettem el az egyházban betöltött szerepemet, hogy az akaratomon kívül történt volna. Saját magam mondtam le a papi avatásomról és jogaimról, mert úgy éreztem, hogy az élet más irányba hív, és nem tudok már teljes szívvel eleget tenni nekik. Az élet persze ettől még nem állt meg, most is vannak esküvők, tűzszertartások, és az asztrológiai kompatibilitást is kiszámolja valaki. Vagyis én sem voltam pótolhatatlan, hiába hittem azt, hogy ha kilépek, akkor összedől mögöttem a világ. Sőt, kiderült hogy még a volt feleségem számára sem voltam pótolhatatlan, hiszen ő is megtalálta a boldogságát egy másik ember mellett, és így mindenki elégedett a sorsával. 

Ahogy a bevezetőben is elmondtam, a "pótolhatatlan"-jelenség az egó egészséges megnyilvánulása. Mindenkinek van egy álma, egy adottsága, amit meg kell valósítania, és mások javára kell fordítania. Ettől válunk egyedivé, ezáltal tudunk valami megismételhetetlent hozzátenni a világhoz. Sokkal rosszabb dolog szerintem, ha valaki szürke tucatemberként éli le az életét, úgy, hogy még a saját szemében sem tett le semmi olyat az asztalra, ami igazán a szívéből jött. lehet, hogy nem a munkája terén lesz valami kiemelkedő egyéniség, hiszen a legtöbb munkahely nehezen tűri az egyediséget, ott inkább csak teljesítenki kell, mint egy gép. De a családunk, férjünk, feleségünk, gyerekeink vagy a barátaink számára még mindig egyediek és pótolhatatlanok lehetünk. 

Nem szabad, hogy az emberi élet, az emberi kapcsolatok elveszítsék a jelentőségüket, valódi tartalmukat, és beleszürküljünk valamiféle tucatlétbe. Ugyanakkor tudomásul kell venni, hogy bármifajta szerep, amit magunkra öltünk, mégha oly sikeresen játsszuk is, csupán az egónk kreációja és az előző karmánk következménye. Bizonyára én is voltam már áldozópap és asztrológus előző életeimben, mint ahogyan jógaoktató is. Most ezt a küldetést élem meg, de ahogy megfigyeltem, a jógaoktatói pálya is olyan helyzet, ahol könnyen elszállhat az ember egója. 

Bemész a terembe, mutatod az ászanákat, amik általában jól mennek, hiszen szereted csinálni, mindenki azt csinálja, amit mondasz, erőlködik, hogy elégedetté tegyen, te meg gyakorlott mozdulatokkal igazgatod az emberkéket. Pár év oktatás után könnyű azt goldolni, hogy pótolhatatlan vagy, te vagy a legjobb, és azok kapják meg a valódi jógát, akik a te óráidra járnak. Legalábbis a szívedet-lelkedet beleteszed, és ennek így is kell lennie. Mégis, nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy a fejlődés útja csakis az alázat gyakorlásán keresztül vezet. Az alázatot pedig úgy tudja gyakorolni egy jógaoktató, ha értékeli mások munkáját.

Hallottam már olyan kijelentést, hogy a jóga nem egy csapatsport, de nem értettem igazán, hogy mit jelent ez. Ha nem csapatsport, akkor mi? Egósport? Én legalábbis arra türekszem az Atma Centerben, hogy létrehozzak egy oktatógárdát, amelyben minden egyes oktató magas szinten adja át a tudását, és anélkül, hogy az egyediségéről lemondana, a csapat részének érzi magát, és tiszteli mások munkáját. Én magam is örömmel járok Orsi, Panni, Angi óráira, mivel az ő óráik vannak nekem megfelelő időpontban. De ha nem szívesen mennék valamelyik oktatóm óráira, akkor miért venném fel oktatónak? 

Az egyéni gyakorlás jó dolog, de abban is hajlamos az ember elszállni az egó irányába. Nincs külső kontroll, nincs visszajelzés, hogy fejlődsz-e vagy nem, és min kellene változtatnod. Éppen ezért mindig érdemes kiegészíteni az egyéni gyakorlást azzal, hogy más oktatók óráira megyünk, és ott az elvárásainktól és előítéleteinktől megszabadulva, valóban felszabadultan tudunk gyakorolni. Most már nem gondolom pótolhatatlannak magamat. Bár a szívemet és a lelkemet beleteszem az Atma Centerbe, ha hirtelen meghalnék például, tudom, hogy akkor sem történne semmi különösebb, a stúdió ugyanúgy működne tovább. És erre készen is kell állnunk. Természetesen az embernek kell, hogy legyen küldetéstudata, és én is úgy érzem, hogy még sok dolgom van ezen a földön, ebben az életben. Nem élhetjük úgy az életünket, ha azt gondoljuk, hogy senkinek sincs szüksége ránk. De ugyanakkor késznek kell lenni bármelyik pillanatban elengedni mindent, bízva abban, hogy úgyis csak marionettbábuk vagyunk a Nagy Rendező kezében, és ha egy szereplő kiesik, egy másik majd átveszi a stafétát. 

A legtöbb ember azért nem tudja elfogadni a halál tényét, mert nem áll készen arra, hogy mindent és mindenkit elengedjen, és rábízza magát a Sorsra, valamint az általa betöltött (látszólagos) kontrolláló szerepet átadja másoknak. Szalmaszálak vagyunk csupán az ismétlődő születés és halál óceánjában, és bár jelenlegi helyzetünk vagy összetalálkozásunk fontosnak tűnik az egó számára, igazából ez is egy mulandó helyzet, mint minden más is. A lélek célja ebben az anyagi világban végülis nem az, hogy hatlamas változásokat idézzen elő mások életében, inkább az, hogy tapasztaljon, és e tapasztalatok következtében felébredjen eredeti tudatosságára. A többi az puszta színjáték, ámbár valljuk be, időnként valóban magával ragadó és szórakoztató, máskor pedig tragikus és kilátástalan. Ennek szellemében érdemes ténykednünk nap mint nap, és így sokkal kevesebb élethelyzetet és változást fogunk stresszként megélni. 


1 megjegyzés:

Kornélia Debreceni írta...

Olyan nagyon jó volt ezt olvasni. Nem tom mé' ... talán mert állati őszinte volt. Köszönöm!