2018. május 1., kedd

Krishnamacharya tanulmányai

Újabb részlet a Krishnamacharya-könyvből:

1918-ban, miután évekig tanulmányozta a jógát Tibetben, Krishnamacharya visszatért Varanasiba. Különböző tantárgyakból vizsgázott le, figyelemre méltóan rövid idő alatt. Például belekezdett egy négy év hosszú Mímámsza Tírtha kurzusba, és mindössze kilenc hónap alatt felkészült a vizsgára. A vizsga négy napos volt, de az első szóbeli vizsganapon a vizsgabiztos kijelentette, miután hallotta Krishnamacharya szövegmagyarázatát, hogy neki már nem kell tovább folytatnia a vizsgát a fokozat megszerzéséhez. Nem sokkal ezután, Vijayanagar Mahardzsájának halálát követően vita keletkezett azzal kapcsolatban, hogy milyen védikus rituálét mutassanak be. Kétségek merültek fel, hogy a kusmánda hóma nevű szertartást teljes egészében be kell mutatni, vagy elég-e csak a mantrákat énekelni. Mivel ez a kérdés a királyi családot érintette, a kérdést feltették a Hindu Dharma Samsthapan bizottságnak. A bizottság feje, Gurulinga Shastri Krishnamacharya vezetése alatt tanulmányozta a védikus rituálékat, így megkérte Krishnamacharyát, hogy fejtse ki a véleményét, és terjessze a bizottság elé. Krishnamacharya beleegyezett, hogy kifejtse a véleményét, ha a tanára, Vamacharany Bhattacharya engedélyt ad rá. Az engedély megkapása után Krishnamacharya egy értekezést írt az álláspontja kifejtésére, és mások, akik szintén részt vettek a vitában, szintén írásban nyújtották be a véleményüket.

Krishnamacharya írt egy "Mantra Padartha Tatva Nirnaya" című értekezést. A bizottság tagjai elbírálták a munkákat, és Krishnamacharyáét találták a legjobbnak. Ezek után a Nyayacharya és Mimamsa Ratna címekkel is felruházták, és megkapta a Damodar Das aranyérmet is. 

Ekkor a Parakala Math vezetője, Sri Vageesa Brahmatantra Swami meghalt. Krishnamacharya nagybátyja elutazott Észak-Indiába, azt az utasítást hozva a mathból, hogy Krishnamacharya vegyen szerzetesi fogadalmat és térjen vissza Mysore-ba, hogy átvegye a math irányítását. Krishnamacharya azonban tovább akarta tanulmányozni a jógát. Visszautasította a math felkérését, értésükre adva, hogy csak akkor veszi fontolóra a visszatérést, amikor bevégezte a tanulmányait. Krishnamacharya tovább utazott, vitákban és megbeszéléseken vett részt, tovább tanult, és olyan címeket szerzett Észak-India-szerte, mint a Veda kesari vagy Nyaya Ratna. Baroda és Kasi uralkodói is méltatták, a vitában tanúsított bátorságáért és tudományos felkészültségéért.

Krishnamacharya elkezdett előadásokat és jóga-bemutatókat tartani, miután visszatért Tibetből. 1926-ban, a mysore-i maharadzsa, Krishnaraja Wadiyar, találkozott Krishnamacharyával Varanasiban, és személyiségét, tanultságát elragadónak találta. Meghívta Krishnamacharyát, hogy jöjjön el a mysore-i palotába jógát tanítani. Ennek eredményeképpen Krishnamacharya nyitott egy jógaiskolát Mysore-ban (ma Mysuru) a Maharaja védnöksége alatt. 1943-ban Krishnamacharya írt egy könyvet Yoga-makaranda címmel, melyet a Mysore Egyetem publikált. Továbbra is sokat utazott Indiai különböző részeibe, hogy demonstrálja a jóga erejét, beleértve azt a képességét is, hogy akarattal megállította a szívét, majd újraindította. Az 1946-ot követő politikai változásokat követően, miután India függetlenné vált az angol gyarmatosítástól, a maharadzsák hatalmát korlátozták, új kormány került hatalomra, és a jógaiskolát bezárták.

2018. április 30., hétfő

Mese a kincsesládikáról

Volt egyszer egy legény és egy leány. A leány szegény családból származott, és mindig arról álmodozott, hogy egyszer lesz egy jómódú kérője, és összeházasodnak, gyerekeik is lesznek. A fiú, akivel összetalálkozott, nem nézett ki módosnak, de azt mondta a lánynak, hogy van egy titka. Elvezette egy barlanghoz, és megmutatta, hogy a barlang mélyén egy kincsesládika rejtőzik, tele aranyérmékkel és ékszerekkel, drágakövekkel. 

"Honnan szedted ezt a kincset?" - kérdezi a leány.
"Elloptam a gróf palotájából. Van még neki elég. Nekünk meg pont jó lesz, eléldegélünk belőle kettecskén meg a gyerekeinkkel" - válaszolt a legény.
"De hisz mindenki tudja, hogy nem vagy gazdag, ha hirtelen meggazdagszunk, azonnal gyanút fognak, hogy te loptad el a kincset. Csóró kérőnek pedig nálam nincs esélye."

Így hát elváltak, és a leány, mivel nem akadt gazdag kérője, elszegődött a hercegi palotába cselédlánynak. A fiatal hercegnő nagyon megkedvelte, és a barátnőjeként kezelte, mindenből majdnem ugyanazt kapta, mint a hercegnő, még annak alig használt ruháit is hordhatta. Boldogan is élt a palotában, ámde kavargott a szívében a vágy, hogy férjet szeretne, meg gyerekeket. 

Felfigyelt egy délceg legényre a palota őrei között, és hát egy idő múlva felismerte, hogy a régi kérője az, aki a kincset a barlangba rejtette. Mivel már mindkettőnek volt jó állása, össze is házasodtak és éltek szerényen. A lány egyszer megkérdezte: "Hát azzal a kinccsel mi lett babám? Megvan-e még? Ne kerítsük elő, és e adogassuk el? Végül a legény beadta a derekát, és így lett sok pénzük, de nem merték elkölteni és szép házat venni belőle, mert tudták, hogy tisztességtelenül jutottak hozzá. A legény el akart utazni egy messzi vidékre, hogy új életet kezdjenek, de a leány maradni akart, és gyerkőcöket szült volna. Végül ebben nem tudtak közös dűlőre jutni, de mivel akkoriban nem volt divat a válás, csak együtt élték le hátralévő éveiket, de nem voltak boldogok, és nem örülhettek a pénznek sem. 

Mi a történet tanulsága? Mindenki vonja le a magára érvényes gondolatokat. Nekem az jött be, hogy ne irigyeljünk másokat, ha módosabbak, mint mi, mert a boldogságot nem ez határozza meg. A jóga asztéja (nem-lopás) és aparigraha (mentesség a mohóságtól) elvei az ilyen élethelyzetek ellen védenek meg. Örüljünk annak, amit kapunk a karmánk szerint, és dolgozzunk a képességeink szerint, ne várjunk arra, hogy az ölünkbe hulljon a mesés vagyon. Csak azok tanulják meg értékelni a pénz, amivel rendelkeznek, akik keményen megdolgoztak érte. A boldogság pedig nem a pénztől függ, hanem attól, hogy mennyire szeretjük egymást, és mennyire igyekszünk boldoggá tenni a másikat. Mindenki a saját boldogságának (vagy boldogtalanságának) a kovácsa. 

2018. április 29., vasárnap

Légzés és áramlás

Újabb részlet a Csandra-krama könyvből:

Ha csak úgy tudunk végrehajtani egy pózt vagy vinyászát, hogy közben visszatartjuk a levegőt, akkor két dolog történhet: Először is, szinte mindig túlzott feszültség jelentkezik valahol, ahol nem kellene; másodszor pedig a légzésvisszatartás megakadályozza a mély belégzést és az áramlást a gyakorlás közben. Ha erre rászokunk, akkor a légzésvisszatartás azt is meg fogja nehezíteni, hogy belégzés közben megtanulunk erőt kifejteni az izmainkkal. Sokan összekeverik a múla bandhát azzal, amikor a folyamatos légzés közben aktiváljuk az alhasi és a medencei tartóizmokat. Valóban hasonló izmokat használunk a bandha közben, de a bandha nem puszta izomfeszítés vagy -behúzás, hanem egy energetikai folyamat. Vagyis a medence stabilizálása közben fel is léphet a múla és uddíjána bandha, meg el is maradhat. Ha visszatartjuk a levegőt és úgy erőlködünk, akkor egy csomó egyéb izom megfeszülése is hozzáadódik a múla bandhához, ami átbillenti az idegrendszeri túlsúlyt a szimpatikus irányba. Ha túlzottan megfeszítjük a pszoász(csípőhajlító) izmokat, az fokozhatja a derékfájásunkat, ahelyett, hogy elmulasztaná. De az arcizmok, nyakizmok és a vállak feszülése is hasonló nemkívánatos kísérőjelenség. Ahhoz, hogy megtaláljuk az egyensúlyt önmagunkban, meg kell tanulni elfogadni a képességeinket minden pillanatban, és nem olyan pózokat vagy mozdulatokat, gyakorlatokat kell erőltetni, amik meghaladják a képességeinket az adott pillanatban.

Általános szabályként, a core-erő és a belégzés fejlesztése hosszabb időt igényel, mint a hajlékonyság és a kilégzés kifejlesztése. Mivel a két aspektus elválaszthatatlanul összefügg, nem tudjuk teljesen kifejleszteni az egyiket a másik nélkül. Természetesen el lehet billenni az egyik véglet felé, de ez az egyensúly felborulását okozza, ami testi, idegrendszeri és érzelmi tüneteket is okozhat. Az egyensúly eléréséhez mindkét aspektust integrálni kell a személyiségünkbe. A férfiak általában több erővel rendelkeznek, mint hajlékonysággal, a nők pedig fordítva. Ha van egy előzetes hajlamunk valamelyik aspektus túlsúlyára, akkor ezt tudomásul kell venni, és innen kell finoman dolgozni az egyensúly felé (ami egyénenként eltérő lehet). Ha erőszakkal megpróbáljuk megváltoztatni az alaptermészetünket, vagy valaki mást akarunk utánozni, azzal hibát követünk el, és inkább távolabb kerülünk a tényleges önvalónktól, mintsem hogy közelednénk felé. 

Az önelfogadás gyakorlásának egyik módja az, ha engedjük lágyabbá válni a légzésünket a gyakorlás során. Engedjük, hogy a légzésünk vezérelje a gyakorlásunkat, és igyekezzünk a pózokat kevesebb erőfeszítéssel, több figyelemmel és elfogadással végezni, megengedve az eltávolodást az „ideális” ászanától, ahelyett, hogy afelé erőltetnénk magunkat. Ezáltal a testünk lazábbá válik, kevesebb hő képződik és kevésbé fáradunk el, izzadunk ki. Minden egyes lélegzetvételnek, póznak és sorozatnak megvan a maga hullámzása, apálya és dagálya. Nem járunk jól, ha ellenállunk ennek a hullámzásnak, vagy megpróbáljuk kontrollálni. Az egészségi állapotunk, energiaszintünk, a hangulatunk, az éppen gyakorolt sorozat, a holdciklus, az évszakok mind befolyással vannak a gyakorlásunkra. A totális légzéskontrollt nem lehet megvalósítani, inkább adjuk át a kontrollt a légzésünknek, és nem fordítva. Viszont az sem ajánlott, ha teljesen passzívan és öntudatlanul lélegzünk. Bizonyos típusú gyakorlásoknál a kontroll/elengedés skála egyik vagy másik irányába fogunk elmozdulni. Hosszú távon viszont ki tudjuk egyensúlyozni a kontroll/feszültség (belégzés) és ellazulás/elengedés (kilégzés) aspektusait, ha tudatosak vagyunk.

2018. április 28., szombat

Légzés és energiahiány

Újabb részlet a Csandra-krama könyvből:

Fontos megérteni, hogy az általunk belélegzett levegő nem szigorúan véve prána. Belégzés közben levegőt és pránát is beszívunk. A prána a belélegzett levegő vitális, életerőt adó aspektusa. A levegő fizikai és energetikai szinten is tartalmazhat mérgező, szennyező anyagokat. Ezeket a toxikus anyagokat és energiákat a kilégzéssel tudjuk eltávolítani, de közben pránát is veszítünk. Ahogy tudatosodik és finomul a légzésünk, úgy erősödnek a fizikai és energetikai „membránjaink” is, amelyek hatékonyabban kint tudják tartani azt, amire nincs szükségünk és beengedni azt, amire szükségünk van. Valójában a pránájáma gyakorlása nem fogja automatikusan növelni a rendelkezésünkre álló prána mennyiségét. Mivel a prána az elmét követi, a tudatosságot kell növelnünk a pránájáma és általában a légzés közben. Ha az idő 100%-ában hozzá tudnánk férni az energiánk 100%-ához, akkor sohasem lenne energiahiányunk. Nem az energia mennyiségével van gond, hanem a tudatosság hiányából fakadó elakadásokkal, energiablokkokkal. 

Ennek tudatában is fontos, hogy realisztikusan megtapasztaljuk az energiahiány, kimerültség állapotát, aminek normális esetben csak átmenetinek kellene lennie. Ha állandóan kimerültnek és szétszórtnak érezzük magunkat, akkor komolyabban is foglalkozni kell az elakadásainkkal, belső lelki konfliktusainkkal. Fontos, hogy megéljük és tudatosítsuk az élményeket, a pozitívnak és negatívnak tűnőeket egyaránt. Fontos annak megtapasztalása is, hogy nem mindig mi irányítjuk az állapotváltozásainkat. Meg kell tudni különböztetni azt az állapotot, amikor a fáradtság illúzióját érezzük, de valójában semmi bajunk, attól az állapottól, amikor valóban megcsappant az életerőnk. Az első eset táplálkozhat a félelemből, gyávaságból, lustaságból, halogatásból, amikor nem merünk szembenézni egy elkerülhetetlen kihívással vagy próbatétellel. Ilyenkor tudat alatt „szimulálni” kezdjük a gyengeséget, mert el akarjuk kerülni a felelősséget.
Bármelyik is a helyzet, a pránájáma vagy ászana gyakorlása önmagában nem fogja megváltoztatni ezt az állapotot, hanem csak a tudatosságunkat fogja eltolni abba az irányba, hogy felismerjük a rejtettnek tűnő energiaforrásainkat, és helyreállítsuk a kapcsolatunkat velük. Ahogy fejlődik a tudatosságunk, lassan felismerjük, hogy az energia mindig jelen van, és mindig annyi van belőle, amennyire szükségünk van. Valójában semmiben sem szenvedünk hiányt, mert úgy vagyunk tökéletesek, ahogy vagyunk.

Egy vinyásza-jellegű gyakorlás közben (mint amilyen a csandra krama is), a lélegzetnek folyamatosan és erőlködés nélkül kellene áramlania, mint a tenger hullámzásának. Ha túl sok feszültséget veszünk fel a belégzéssel, akkor ellazultabban kell végezni. Ha a kilégzés során szédelgést vagy kimerültség-érzetet tapasztalunk, akkor próbáljunk arra fókuszálni, hogy lassan és egyenletesen engedjük ki a levegőt. Lehetséges, hogy eleinte vissza kell térni a felszínesebb légzésre, mert a mély és lassú lélegzetvétel túl sok energiát ad vagy von el. Utána fokozatosan mélyíthetjük a légzést. Ha azt tapasztaljuk, hogy a figyelmünk elkalandozik, és a légzésünk túlzottan felszínessé válik (például megszűnik az uddzsájí hang), akkor koncentráljunk a mélyebb, tudatosabb, erőteljesebb, tüzesebb légzésre. Ne tartsuk vissza a levegőt se a belégzés, se a kilégzés végén. Az izmok megfeszítése a belégzés vagy kilégzés végén nem azonos a bandha alkalmazásával, hanem a szimpatikus idegrendszer aktiválódásának a jele. Ez általában a félelemre és feszültségre adott tudatalatti reakció, nem pedig egy kedvező folyamat. Egyes esetekben végezhetünk légzésvisszatartást tudatosan egy pózban vagy mozdulat előtt, de ilyenkor is törekedni kell a szimpatikus idegrendszeri reakció („fight or flight”) elkerülésére.

2018. április 27., péntek

Lélekvisszahívás 3. rész

A múltkori, Oguz által rajtam végrehajtott lélekvisszahívásról szóló blogban megígértem, hogy a saját utazásomról is beszámolok, ami a dobolás közben történt. Először csak a kellemes ellazulást éreztem, utána pedig lilás fényeket láttam. A fények fokozatosan tűznyelvekké alakultak, és azt éreztem, hogy ez egy tisztítótűz, amely elemészti a szennyeződéseket és a tisztátalanságokat. Utána az jött be, hogy felajánlásokat kell végeznem a tűzbe, mint krisnás koromban, amikor tűzáldozatot végeztem, és ghít meg gabonát szórtam a tűzbe. Ezek a felajánlások közvetlen és átvitt értelműek is lehetnek. Utána megláttam egy gombát, egy légyölő galócát (Amanita muscaria), amit a szibériai sámánok megesznek, hogy elősegítsék a révülést. Azt láttam, hogy leszedem a gombát, de nem kezdek vele semmit. Én ebben az életemben teljesen drogellenes vagyok, sohasem próbáltam, és nem is nagyon érzek motivációt rá, hogy pszichotróp anyagokkal segítsem a transz elérését. De nem kizárt, hogy valamelyik előző életemben már volt dolgom vele. 

Utána két nagy szemet pillantottam meg, és először nem tudtam, hogy kié. majd az egész arc megjelent, egy csodálatos szépségű, angyali arc, olyan, amilyen a földön nincs is. Hosszú szempillái voltak, sötétkék, nagy szeme, ragyogó bőre és szőke hajzuhataga. Megértettem, hogy anyám az, aki most valamilyen töndérbolygón él, és nagyon boldog. A múltkori dobkörön ugyanis két esemény jött be, és mindkettőben szerepelt az anyám. Ennek hatására továbbgondoltam a dolgot, és megértettem, hogy nem búcsúztam el tőle, amikor meghalt, nem engedtem tisztességgel útjára. Ezért vasárnap, amikor anyák napja volt, és kimentünk Sezntendrére, a Duna-partra, vittem egy kis papírdobozt magammal, amibe beletettem öt mécsest. Meggyújtottam a mécseseket, rátettem a vízre, és hagytam, hogy elsodorja a folyó, közben pedig elmondtam néhány szanszkrit imát Anyám lelki üdvéért. 

Ma az utazásban megköszönte a velem töltött időt, és azt mondta, hogy nagyon sokat tanult azalatt, amíg engem nevelt. Utána még egy képet láttam róla, egy dézsában állt és fürdött, öntötte magára a vizet. Közben szomorúnak látszott, és  úgy értettem, hogy azért, mert amikor én megszülettem ő sokat volt beteg. Amikor terhes volt velem, nyirokmirigyrákja volt, amiből kikezelték Moszkvában, majd tüdőrákot kapott. Abból is kikezelték, és végül tizenkilenc éves koromban vitte el egy belső szervi áttétes daganat. Úgy látszik, azt érezte, hogy a betegsége miatt nem tudott eleget törődni velem és kifejezni a szeretetét.

Ezután az Életfát láttam magam előtt, mely a sámánizmus központi szimbóluma, az alsó, felső és középső világokat összekötő hatalmas fa, és gyökerei, ágai, törzse az összes élőlény karmáját mutatja. Ezen keresztül jutnak fel vagy le a sámánok a különböző világokba a "nem szokványos" valóságban. 

A fa mellett állt erőállatom, a sas, és a csodaszarvas a Világfa lombjain nyargalászott. Erős fényességet vettem észre a fa törzsében, és néhány ragyogó, aranyszínű gyermekarcot. Mindegyik én voltam, különböző életkorokban, de nem tudtam megállapítan, hogy melyik hány éves, és hogy milyen körülmények között vált le. A segítőim elhozták őket valahogy, és a fiúk mosolyogva várták az újraegyesülést velem. A fa alá álltam, és akkor egyenként, mintha egy csúszdán csúsztak volna le, becsúsztak a fejemen keresztül a szívembe. nagyon jól éreztem magamat. A Világfa tövében volt egy tó, abba beleültem a lélekrészeimmel a mellkasomban, és ott sütkéreztem, mintha egy kellemes jacuzziban lettünk volna. 

Elégedettségemet az szakította meg, hogy hirtelen elkezdtünk emelkedni felfelé az Életfa mellett, a sas nagy sebességgel repített felfelé, az égbe. Egészen a ragyogó fényességig, ami túl a legtöbb ember nem lát semmit. Ott megálltunk a meleg fényben. Akkor a sas kijelentette, hogy "Sok lelket kell még elhoznod ide fel magaddal", és azt láttam, hogy sok-sok vékony aranyszál nyúlt le tőlem a középső világba, és összekapcsolt különböző lelkekkel, akikkel valószínűleg majd össze fog hozni a sors, és valahogy segíteni fogok a lelki fejlődésükben, a felébredésük útján. Ez az utolsó kép valahogy kimerevedett, amikor Oguz abbahagyta a dobolást, és belém fújta a visszahozott lélekrészeimet. Most már teljes vagyok, és meg tudom csinálni. Akkor tudok segíteni másoknak is megtalálni önmagukat, ha én magam is teljes személyiség vagyok, és megtaláltam önmagamat. Van tehát még feladatom, úgy látszik. Oguz is mondta a végén, hogy lesz még dolgom a sámánizmussal. Hogy milyen formában, az majd kiderül. 

2018. április 26., csütörtök

Krishnamacharya Tibetben

Újabb részlet a Krishnamacharya-könyvből:

Krishnamacharyában nagy vágy ébredt arra, hogy mélyebben megismerje a jógát. Megkérdezte Ganganatha Jha-t, hogy kitől tanulhatna, mire ő azt válaszolta, hogy túl kell mennie Nepálon is, Tibetbe, és meg kell keresnie Ramamohana Brahmacarit, aki képes megtanítani neki mindent, amit szeretne tudni a jógáról.

A tibeti utazáshoz különböző útiokmányokat kellett beszerezni. Ehhez Ganganatha Jha beajánlotta Krishnamacharyát az alkirályhoz Simlába. Simla a Himaláha északnyugati régiójában található, és jelenleg Himachal pradesh fővárosa, abban az időben pedig az angol helytartók kedvelt tartózkodási helye volt. Krishnamacharya megérkezésekor az alkirály cukorbetegségben szenvedett. Devendra Bhattacharya volt az alkirály orvosa, aki egyben Vamacharana Bhattacharya, Krishnamacharya varanasi tanárának fia is volt. Krishnamacharya bevetette a jógával kapcsolatos ismereteit az alkirály kikúrálása érdekében. Hat hónap alatt sokat javult az állapota. Az alkirály lekötelezve érezte magát Krishnamacharyának, és megszervezte az utazását Tibetbe, még kísérőket is adott mellé. Azt kérte Krishnamacharyától, hogy minden évben térjen vissza három hónapra, és tanítsa őt tovább a jógára. 

Krishnamacharya elindult Nepálba. Utazása során meglátogatta Muktinarayana templomát, megfürdött a Gandaki folyóban, és talált egysálagráma-sílát(szent követ). Muktinarayana, vagy Muktinath temploma 3700 méter magasságban található a jelenlegi Nepál területén. Ez egy régi vaisnavatemplom és zarándokhely, melyet a buddhisták is nagy tisztelettel látogatnak. A templomtól nem messze folyó Gandaki folyó is történelmi jelentőségű. Ott szokták találni a sálagráma-sílákat, melyek isten képviselői a védikus hagyomány szerint. A vaisnavahitvallásban a köveken található jelek alapján határozzák meg a salagrámaáltal képviselt istenség azonosságát. 

A Muktinath felé vezető út gyalogszerrel még ma is nagy kihívás, amikor már vannak utak és modern civilizáció. Krishnamacharya három hét alatt több, mint kétszáz mérföldet tett meg, amikor a kísérői társaságában végül eljutott a Manasarovara folyó partjára. A Manasarovara folyó Tibetben található 4600 méter magasságban, a Kailása hegy lábánál, melyet Siva szent hegyének tekintenek. Hosszas kutatás után Krishnamacharya rátalált Ramamohana Brahmacari ásramjára, ami tulajdonképpen csak egy barlang volt. A hosszú szakállú szent, aki a vaisnava hívők jeleit viselte magán, és a lemondott bölcsek által használt fapapucsban közlekedett, a barlang bejáratánál találkozott Krisnamacharyával. Krishnamacharya hasra feküdt a guruja előtt (ez a tisztelet felajánlásának tradicionális módja), és megkérte, hogy hadd lehessen a tanítványa. Ramamohana Brahmacari hindi nyelven kérdezte meg tőle, hogy mit akar, mire Krishnamacharya elmondta, hogy szeretné megtanulni a jóga titkait.

Ramamohana szeretettel fogadta Krishnamacharyát, és bemutatta a feleségének, valamint a gyermekeinek, majd gyümölccsel kínálta. Utána pedig körbevezette a Manasarovara tó partján, de figyelmeztette, hogy ne érjen a vízhez, a saját feketévé vált kisujját mutatva neki. Krishnamacharya megjegyezte, hogy bár olyan magasan volt a hegyekben, egy tó mellett, ami telenként be szokott fagyni, mégsem érezte a hideget. Lehet, hogy a gyümölcs miatt, vagy pedig a „guru kegye” miatt.

Ramamohana Brahmacari elküldte Krishnamacharya kísérőit. Azt az utasítást adta neki, hogy csak gyümölcsöt egyen a következő nyolc napban (ezzel valószínűleg megtisztította és előkészítette a testét a komoly jóga-gyakorlásra). Nyolc nap múlva kezdődött a jóga tanulása. Krishnamacharya megkérte guruját, hogy minden évben visszatérhessen három hónapra Simlába és taníthassa az alkirályt. Ramamohana beleegyezett, és még a fiát is elküldte vele.

Az ezt követő hét és fél évben Krishnamacharya szorgalmasan tanulmányozta a jógát, miközben a guruja mellett élt. Az első néhány évben a Jóga-szútrát és a számkhja filozófiát tanulmányozta, miközben az ászanákat és a pránájámát tanulmányozta a guruja irányítása alatt. Az utolsó egy-két évben a jóga haladóbb alkalmazását tanulta, mint például a jógaterápiát.

2018. április 25., szerda

Lélekvisszahívás 2. rész

A múltkori blogbejegyzésemben leírtam, hogy miket éltem át, amikor Oguznál voltam dobkörön, és egy csoportos lélekvisszahívást kíséreltünk meg. Most ennek a történetnek a folytatása következik, ugyanis megkértem Oguzt, hogy csináljon egy külön személyes lélekvisszahívást is, mert ez a módszer úgy tud igazán működni. A szertartásra az Atma Budában került sor a mai napon, és itt igyekszem összefoglalni a történteket. Leültünk a jógateremben, csak mi ketten voltunk az egész lakásban. Oguz elmondta, hogy miért válnak le a lélekrészek, hogyan szokta visszahozni őket, és hogyan helyezi be a testembe, a jelenlegi énembe. Ilyenkor a kezelendő személy lefekszik, és megnyitja magát, szeretettel várja a visszatérő lélekrészeket, a sámán pedig egy asztrális utazásra indul a "nem szokványos" valóságba. Az a feladata, hogy megtalálja azokat a lélekrészeket, amelyek ebben, vagy esetleg az előző életemben leváltak rólam, és meggyőzze őket, hogy térjenek vissza hozzám. Ehhez az erőállatait, a szellemi segítőit hívja, és ők fogják irányítani a keresést az alsó, felső vagy a középső világban. 

Én elhelyezkedtem hanyatt fekvésben a jógamatracon, betakaróztam, és igyekeztem elengedni minden elvárást, ugyanakkor megnyitni magamat, és kifejezni, hogy várom vissza az elhagyott lélekrészeimet. Oguz először körbefüstölt engem egy kis levendulával, közben torokénekkel mormogott valamit. Utána leült mellém, és monoton ritmusban elkezdett dobolni. A dobolás körülbelül fél óráig tarthatott, nem tudtam pontosan megítélni, mert közben elvesztettem az időérzékemet. Amikor befejezte, akkor összeszorított tenyereit a mellkasomra helyezte, és befújta a lélekrészeket a szívcsakrámba. Enyhe áramütésszerű energialöketet, majd erős nyomást éreztem, amely szétterjedt a testemen belül, mint egy árhullám. Utána köhögtem egyet-kettőt, majd megemelte a felsőtestemet, és mögém ült. A fejtetőmön keresztül is befújta a lelkeket, ez már lágyabb érzés volt, és utána a fejemre tette a kezét. Megnyugtató, beteljesítő érzés volt, nem akartam sehová menni és semmit sem csinálni.

Utána lassan magamhoz tértem, és felültem én is. Majd elmondta, hogy mit látott az utazása során. Az első lélekrészt úgy találta meg, hogy egy várost látott, amely a télbe burkolózott, és az egyik ablakon benézve egy meleg otthont látott, amiben azonban nem volt senki. Úgy érezte, hogy tovább kell keresnie, mert nem itt van a lélekrészem. Egy sötét árnyat látott elsuhanni az utcán, és elkezdte azt követni. Az árny egy barlang mélyére vezette, ahol egy szentélyt talált. A barlang közepén egy meditatív pózban ülő szobor volt, aki egészen hasonlított egy élő emberre. Pontosabban egy élő ember, aki nem mozdult, meditációba mélyült, és egy szoborra hasonlított. Úgy érezte, hogy még mindig tovább kell keresnie, és a szobron belül megpillantott egy fiatal, tinédzser fiút, akit a fájdalom itatott át. A szobor körülötte igazából páncélként szolgált, hogy kifelé azt mutassa, mennyire határozott és céltudatos a spiritualitás útján, de belül a szeretethiányból fakadó űr tátongott. Amikor sikerült rávennie ezt a lélekrészt, hogy térjen vissza hozzám, a szobor szétrobbant, és a lélekrészt Oguz a dobjába rejtette, mert ott szokta visszahozni őket. 

Amikor ezt elmondta, az jutott eszembe, hogy tizennyolc éves koromban Moszkvában laktunk, és akkor lettem krisnás. Ott ezt nem lehetett nyíltan gyakorolni, és a szüleim sem fogadták el, hogy ezt szeretném csinálni, így hátat fordítottam nekik, és beköltöztem a budapesti Krisna-templomba tizenkilenc éves koromban. Akkor nagyon meg akartam váltani a világot, és tökéletes bhakta akartam lenni. E törekvés mögött azonban úgy látszik, ott lapult a gyemekkoromban érzett szeretethiány és magány, mert amennyire visszaemlékezem, a szüleim nem sokat törődtek velem, nem játszottak velem, és nem nagyon fejezték ki a szeretetüket irántam. Úgy látszik, hogy a Krisna-tudat egy menekvés volt számomra a belső kiüresedés elől, és amikor összeomlott bennem a kép, hogy néhány év alatt tiszta bhakta, felszabadult lélek leszek, akkor egy lélekrészem lehasadt, és ott maradt a meditáló szoborban. A Krisna-tudatból való kilépésem pár évvel ezelőtt valószínűleg e képmutató helyzet elleni lázadás volt. 

A második lélekrészt Oguz szintén az otthonomban fedezte fel. A szobában egy kisgyerek játszott kockákkal, két éves lehetett. Én voltam az, de a szüleim sehol. Egyedül játszottam, ami ilyen korban szokatlan azért. Oguz úgy érezte, hogy a lelekrész valahol e gyermeken kívül van, és végül az egyik sarokban megpillantott egy aranyló gömböt, oda vackoltam be magam a gyermekkorom illuzórikus melegébe, gondtalanságába és felelősségmentes állapotába. Az arany gömböt végül meggyőzte, hogy jöjjön vissza vele, mert nagyon várom, és szükségem van rá a jelenben. 

Ez is valahogy összeillett az emlékeimmel, mert már nagyon korán megtanultam egyedül játszani, lefoglalni magamat és elszórakoztatni magamat. Jobb híján nekem kellett boldoggá tenni magamat, de a figyelem és törődés hiányát persze éreztem, és saját magam is hajlamos lettem elhanyagolni a szeretteimet, a gyerekeimet. A gondtalan gyermekkorban megrekedve, ez az örömteli, játékos, kreatív része az énemnek hiányzott a mostani életemből. 

Oguz megkért, hogy várjak három napot, mielőtt megosztom veletek ezeket az élményeket, úgyhogy ez most a valós eseményekhez képest kicsit később jelenik meg. De azt elmondhatom, hogy már aznap úgy éreztem, mintha újjászülettem volna. Nagyon energikus, kreatív és tettrekész voltam, nagyon jól tudtam koncentrálni a jógaórákon, és szinte magától jött, hogy mit csináljak, mit mondjak. Olyan, mintha megnyíltak volna bizonyos zsilipek, amelyek eddig zára voltak, vagy csak nagyon gyéren szivárgott rajtuk keresztül a víz. Most vigyázni kell a lélekrészeimre, és be kell integrálni őket a jelenlegi személyiségembe. Ez még egy három hetes időszak lesz, az alatt nem szabad nagyon erős önkívületi állapotba kerülnöm, földelnem kell magamat, nehogy megint elvándoroljanak. 

Az utazás alatt nekem is voltak látomásaim, de ezeket egy következő blogban fogom leírni. A terápia nagyon hatásos, ezt tapasztaltam, de készen kell állni rá. ha nem hiszel az egészben, és nem vagy nyitott, nem akarod visszakapni a leszakadt esszenciáidat, akkor nem igazán fog hatni. De ha úgy érzed, hogy szeretnél te is segítséget kérni, akkor itt megteheted: oguz.hu