2019. április 16., kedd

Az elme és az intelligencia

Újabb részlet Gregor Maehle Szamádhi-könyvéből:
"A parináma az átalakulás folyamata. A modern nyugati emberek számára, akik szeretnék azonnal elérni a céljukat, fontos megérteni, hogy a tudatalatti átprogramozásához egy transzformációs folyamatra lesz szükség. A parináma az öntudatlanul keletkezett benyomások lassú lecserélése tudatosakra. Milyen minőségűek ezek a benyomások? Míg ezelőtt a tudatalatti feltételekhez kötöttségünk (gyakran a félelmeink, ellenszenvünk, fájdalmunk) hozta létre a benyomásokat, ezeket most hiteles lenyomatok fogják felváltani. Egyszerűsítés volna úgy fordítani a niródhát, mint „csendesség”. Azokban az időkben, amikor semmit nem kell tennünk, a felfüggesztett (niródha) elme csendességként fejezi ki magát. Az ilyen pillanatokban a csendesség autentikus. Amikor viszont munkát kell végezni, vagy döntéseket hozni, a csendesség nem lenne autentikus, mert olyankor tevékenységre van szükség. Az ilyen pillanatokban a felfüggesztett (niródha) elme azt fogja okozni, hogy a végső jó érdekében cselekedjünk, vagy ahogy Jézus mondta, „Ne az én akaratom, hanem a Te akaratod legyen meg”. A niródha nem azt jelenti, hogy elmenekülünk a világ és a felelősségünk elől. Az Astavakra Gítában olvashatjuk Dzsanaka király történetét, aki egy erdei bölcs lakába vonul vissza, hogy megtalálja önmagát. Miután eléri a felfüggesztett elmeállapotot (a tárgy nélküli szamádhit), az erdőben akar maradni, és csak meditálni, de a bölcs visszaküldi a királyi udvarba, hogy eleget tegyen a kötelezettségeinek. „Sohasem volt még olyan uralkodó, aki jobban fel volt készülve a király szerepének betöltésére, mint te ebben az újonnan megszerzett állapotodban.” Modern nyelvezettel élve azt mondhatnánk, hogy az ilyen személy felülemelkedett a saját korlátain. A hitelesség az a fogalom, ami a legjobban leírja az állapotát.
Az elme átalakítása intelligenciává
A jóga a gondolkodásunk feltételekhez kötöttség által vezérelt részét manasznak nevezi, melyet a legkönnyebben „elmének” fordíthatnánk. Ha bármikor kell hozni egy gyors döntést, akkor a manasz működik. Amit tennünk kell, az, hogy a gondolkodási folyamatunk egy másik részét kell használnunk a spirituális ébredés folyamatához. A jógában buddhinak nevezzük ezt a részt. Általában „Értelemnek” vagy „intellektusnak” fordítjuk, de a fogalom a szanszkrit budh tőből származik, ami azt jelenti, hogy „felébredni”. A „Buddha”, vagyis Felébredett jelző is ebből a tőből ered.
A jóga tudománya szerint a felébredésre úgy is tekinthetünk, mint az elme (manasz) átváltoztatására értelemmé (buddhivá). Ezt a fogalmat elég egyértelműen el lehet magyarázni, de ennyire lineáris és időbeni módon csak azért szeretjük szemlélni a dolgokat, mert az elménk az idő operációs rendszerén alapszik. A dolgok nem igazán ilyen sorrendiség alapján történnek, de az elménk így fogja fel, ezért ezt fogjuk vonatkoztatási pontként használni az illusztráció kedvéért."

2019. április 15., hétfő

Tanítások az Ősök útján - találkozás az Ősökkel 2. rész

Tanítások az ősök útján 3. Hétvége 2. Nap

A második napon, azaz vasárnap reggel egy utazással kezdtük. Az volt a feladat, hogy keressünk egy segítő állatot, aki a halállal kapcsolatos dolgokban tud segíteni. Én kíváncsi lettem volna a Halál Angyalára, a kapuőrre, aki beengedi a lelkeket a Holtak Birodalmába, de Oguz kifejezetten megmondta, hogy állati segítőt kell most keresni. Amikor elkezdődött a dobolás, egy hosszú lépcsőn mentem lefelé az Alsó Világba, és nem sokára egy zöld kígyóval találkoztam, aki egyébként át tud változni szivárványszínűre. A kígyó az én fogalomrendszeremben vagy szimbólumrendszeremben összekapcsolódik az idő végtelen körforgásával és a reinkarnáció folyamatával, meg még sok minden mással, aminek majd utána kell járni.

Megkérdeztem, hogy miben tud segíteni nekem. Azt mondta, hogy át tudja vinni a lelkeket az Alvilág folyóján, és meg tudja keresni az Alsó Világban rekedt lélekrészeket. De fel is tud kúszni az Életfán a magasabb világokba. Ha engem veszély fenyeget, akkor körém tekeredik és megvéd. De ha egy halott lelke “rátapad” egy élő emberre, akkor az ittrekedt szellem köré tekeredik, és magával viszi a Fénybe.

Az utazás után levezettünk két szülés-gyakorlatot, majd következett a második révülés. Itt az volt a feladat, hogy keressük fel valamelyik eltávozott rokonunkat, ha van még lerendeznivalónk vele. Úgy éreztem, hogy miután a szüleimmel "lerendeztük" a pozitív és negatív dolgokat a tegnapi szertartáson, hátha most sikerül elérni, hogy megöleljék a belső gyermekemet, amire már oly régóta áhítozik. Ismét elindultunk lefelé az erőállataimmal az Alsó Világba az Életfa tövében, és ide-oda kanyarogtunk egy gyertyákkal kivilágított, föld alatti labirintusban. Végül megérkeztünk egy kör, illetve pontosabban kupola alakú helyiségbe, melyben szintén meleg fény uralkodott, és a kupola tetején lévő, koncentrikusan elhelyezkedő, hosszúkás ablakokon keresztül is meleg, narancssárga fény szűrődött be. A terem békés volt, de a belső gyermekem mégis magányosan üldögélt a helyiség közepén lévő kerek emelvényen, ami mintha valamilyen fénytrónus lett volna. A sötét falakról is narancssárga fény verődött vissza. Amikor megtaláltuk a belső gyermeket, akkor magamhoz öleltem, és bíztattam, hogy most elmegyünk Anyuhoz és Apuhoz. A sasom hátára szálltunk, és az ablakon keresztül kirepültünk az Alsó Világból, az Életfa törzse mentén fel a mennyei bolygók közé, közben a belső gyermekem végig a karjaimban volt. Egy idő múlva egy olyan bolygóra érkeztünk, ami a legjobban a bibliai Édenkertre hasonlított (bár szüleim nem voltak komolyan vallásosak). Az Édenkertben számtalan szép fa, Életfa és Tudásfa volt, és mindegyik alatt egy-egy meztelen emberpár üldögélt, és lakmároztak a fán termő finom almákból, gyümölcsökből. Mindenféle gyümölcs termett rajta, és úgy látszott, hogy teljesen belefeledkeznek egymásba és a gyümölcsök majszolásába, mely boldogsággal, elégedettséggel, egészséggel és hosszú élettel látja el az ott lakókat. Az emberpárok átölelték egymást, és beszélgettek. Ekkor megjelent a kígyó erőállatom, akit az előző utazásban kaptam, és megkértem, hogy vezessen el bennünket ahhoz a fához, amely alatt az apám és az anyám lakik. Mindegyik fán volt egy kígyó is, és az én kígyóm elvezetett ahhoz a fához, amelyik alatt a szüleim ültek, mivel mindegyik emberpár nagyon szép és fiatal volt, és nem tudtam volna rájuk ismerni. Amikor meglátták a kezemben a belső gyermeket, nagyon megörültek, és elkezdték ölelgetni, puszilgatni, és mindazt a szeretetet odaadni neki, amit az életük során akartak, de valahogy nem jutott rá idejük. Ekkor én is a saját gyermekeimre gondoltam, és megjegyeztem magamnak, hogy sohasem szabad sajnálni az időt arra, hogy őket szeressem.


Amikor már mindenki teljesen elégedett volt, akkor búcsút intettünk a szüleimnek, akik még sokáig lesznek majd az Édenkertben, mielőtt újabb földi születésre vállalkoznak. A belső gyermekem teljesen megnyugodott, és sugárzott a boldogságtól, ahogy az erőállataimmal és a sasommal együtt visszaeresztkedtünk az Életfa tövéhez. Ekkor még javában tartott a dobolás, én pedig játszani kezdtem a belső gyermekemmel, mert nagyon szeretett volna sokféle játékot játszani. Labdáztunk, fociztunk, frizbiztünk, egy patakba ugráltunk fejeseket, dominóztunk, bújócskáztunk és még ki tudja, mi mindenfélét játszottunk. Ekkor egy tál gőzölgő rizs jelent meg előttem, tele finom párolt zöldségekkel. Megkérdeztem az erőállatokat, hogy mi a teendő vele, és azt mondták, hogy fel kell ajánlanom majd a szertűzbe a délutáni kunyhó után a szüleim számára, mert senki sem ajánlott nekik áldozati ételt a haláluk óta, és ez az én dolgom, ezzel még adós vagyok nekik azért, hogy életet adtak nekem és felneveltek.

Az utazás végeztével elkezdtünk készülődni, majd átmentünk autókkal Diósjenőre, hogy előkészítsük az izzasztókunyhót. Sok csoporttársamnak ez volt az első kunyhója, nekem már a negyedik. Hoztunk fát és vizet, Oguz behelyezte az első hét követ a tűzifa tetejére, majd mi is vittünk köveket. Én imádkoztam mind a hét irány felé, és mint a múltkor, eszembe jutottak mindazoknak az ősi kultúráknak az isteni lényei és sámánjai, varázslói, melyek tőlünk keletre, délre, nyugatra, északra vannak, illetve az Alsó és Felső világok lényeihez is imádkoztam, hiszen mindegyik helyen megszülettem már valószínűleg valamelyik előző életemben, így mindegyik kultúrában voltak őseim, akiket meg kellett hívni. Végül a középső világban, a mostani életben és a mostani hazámban élő összes ősömhöz és rokonomhoz imádkoztam, hogy segítsék utazásunkat a kunyhóban.

Beborítottuk a kunyhót takarókkal és ponyvával, majd Oguz még rátetette a fehér lóbőrt, ezzel különleges minőséget adva ennek a kunyhónak. Meggyújtottuk a szertüzet, majd hallgattuk, ahogy Oguz mesél a kunyhóról és a szertartás részleteiről. Végül átöltöztünk, lefüstölőztük magunkat, és "minden a rokonom" köszöntéssel, négykézláb bemásztunk a kunyhóba. Bekerültek az első kövek, szép narancssárgán izzottak a sötétben, a zsálya és a füstölőkeverék ismerős, jóleső zamata lengte körbe a fokozatosan melegedő kunyhót. Maga a kunyhó-szer talán most nem volt olyan hosszú és forró, mint a múltkori a tavaszi napéjegyenlőségkor, mindazonáltal nagyon intenzív volt. Nagyon erősen énekeltünk, és sok gőz volt a levegőben. Oguz néha elkezdett hangosan dobolni és valamilyen ismeretlen nyelven énekelt szavakat. A "jamaja" szavak többször elhangoztak benne, de persze nem biztos, hogy valóban szanszkrit szavak voltak, bármelyik másik ősi nyelven is szólhattak. Ekkor azt láttam, hogy a Halál Angyala vagy istensége megjelent a kunyhó közepén, az izzó kövek felett ült egy trónuson, és mintha több keze meg feje is lett volna, de nem láttam, hogy pontosan mennyi. A hindu hagyományban Jamarádzsának hívják a holtak urát, Szibériában Erlik Kánnak, és sok más kultúrában nevezik még különböző neveken. Nagyon intenzív jelenlét volt. Utána volt még egy olyan szakasz, amikor Oguz mondta, hogy lélegezzünk nagyon intenzíven, és én gyorsuló fokozatban elkezdtem transzlégzést végezni, miközben a csörgőmet ráztam veszettül. Néha az egész kunyhó átalakult hangsátorrá, mindenkinél intenzív folyamatok zajlottak, azt hiszem. Az egyre fokozódó légzés közben az a kép jelent meg előttem, hogy a belső gyermekem még mindig be van zárva a Buddha-szoborba, amiből nem tudtuk kiszabadítani a pénteki transzlégzés során Ganésával. Ahogy egyre gyorsabban pumpáltam a levegőt, az egész nagy Buddha-szobor felizzott, és a légzés csúcsán egy kiáltássá alakult a hangom, miközben a Buddha-szobor felrobbant, és fénnyé vált, így a belső gyermekem kiszabadult a fogságából. 

A negyedik ima- és éneklős kör vége felé már kezdtünk egy kicsit meghalni, és akkor pont jött ez az ének:

Hogyha tegnap meghalok
Ne vigyetek innen
Éji égen csillagok
Legyenek az ingem

Hajladozó fűszálak
Legyenek nadrágom
Délről jövő meleg szél
Köpenyemmé váljon

Az éneklés végén
 Oguz azt mondta, hogy ki lehet menni a kunyhóból, miután ő kiment, de én úgy terveztem, hogy bent maradok még egy ideig, ha már eddig kibírtam. Viszont a közvetlenül mellettem lévő résztvevők is így gondolták, és így nem volt túl sok hely, hogy kinyújtózkodjak a lassan hűlő kövek mellett. Egy darabig azért még bent voltam, majd kimásztam négykézláb és lefeküdtem a jógamatracomra a kunyhó mellett. Egyeseknek ilyenkor szoktak még a legerősebb transzélményeik lenni, de én egy idő után azt érzékeltem, hogy nem történik semmi különös, csak egy dolgot közölt velem a farkasom egyre egyértelműbben: négykézláb menjek oda az Ősök fájához, ami a kunyhótól kissé feljebb helyezkedett el, és járjam körbe (továbbra is négykézláb) kilencszer az óramutatóval megegyező irányba, hogy a hétvége és a kunyhó lezárásaképpen így fejezzem ki a tiszteletemet minden ősöm előtt. Úgy döntöttem, hogy nem foglalkozom azzal, ki mit gondol esetleg rólam, és elindultam. Ahogy róttam a köröket, éreztem a farkas jelenlétét a testemben, végül odatettem a fejemet az Ősök fájához, és átöleltem a kezeimmel. 

A szertartás lezárásaképpen felkészültünk a lakomára. Oguz és Boróka odahozott egy tányér ételt az ősöknek, és a tűzbe helyezték, majd én is beletettem a tűzbe egy tányér ételt a szüleim számára. A közös lakoma után mindenki búcsúzkodott és hazaindult, mert már eléggé későre járt.  Tapasztalatokban gazdag hétvége volt ez is, és fontos belső munka zajlott, melyről úgy érzem, hogy meg fogja alapozni a jövőbeni fejlődésemet és feladataimat. A halottainkkal való spirituális kapcsolat ugyanolyan fontos, mint az, hogy az élőkkel, itt lévőkkel őszinte és mély kapcsolatot ápoljunk, és kimutassuk az érzelmeinket, örömünket, boldogságunkat, támogassuk egymást, ne csak létezzük és fogyasszunk egymás mellett, nem törődve a másik bajával és vágyaival.

2019. április 14., vasárnap

Tádászana és halászana

4.88 Tádászana
Újabb részlet a Krishnamacharya-könyvből:
"40. Tádászana (4.88)
Ez a póz két vinyászából áll. Álljunk úgy, ahogy a képen látható, napi 15 percig. Tegyük ezt szokássá. Új energiát fog létrehozni a testben, ruganyossá teszi a járást és növeli az emésztés erejét. Nem csak ezt teszi, hanem megtisztítja a rudra nádít és növeli az élethosszt. Az ászana végzése közben kövessük a szama szvászamot (egyenletes légzést).
Gyakoroljuk ezt az ászanát minden nap napkeltekor, Szúrja Bhagaván (a Napisten) imádata közben. Ha minden nap gyakoroljuk, azzal biztosan megnöveljük az élethosszunkat.
(A tádászana vinyászái:
Ékam: Belégzésre emeljük a karjainkat a fejünk fölé, és emelkedjünk fel lábujjhegyekre (talppárnákra). Ez a tádászana szthiti. Tartsuk ki a pózt tizenöt percig, ha tudjuk, és lélegezzünk egyenletesen.
Dvé: Kilégzésre engedjük le a karjainkat, ereszkedjünk vissza a sarkunkra és térjünk vissza a szamaszthitibe.)
41. Halászana (4.89)
Ez a póz 12 vinyászából áll. A 8. vinyásza az ászana szthiti.
(Krishnamacharya itt semmiféle további megjegyzést nem fűz a póz végrehajtásához. A halászana vinyászái a következők:
4.89 Halászana
Ékam: Belégzésre karemelés (úrdhva-vriksászana).
Dvé: Kilégzésre uttánászana.
Tríni: Belégzésre úrdhva-uttánászana.
Csatvári: Kilégzésre ugorjunk hátra csaturanga-dandászanába.
Pancsa: Belégzésre felfelé néző kutyapóz.
Sad: Kilégzésre lefelé néző kutyapóz.
Szapta: Belégzésre ugorjunk előre dandászana pozícióba (nyújtott lábas ülőhelyzetbe).
Astau: Kilégzésre guruljunk hátra halászanába.
Nava: Kilégzésre gördüljünk hátra csakrászanán keresztül csaturanga-dandászanába.
Dasa: Belégzésre felfelé néző kutyapóz.
Ékádasa: Kilégzésre lefelé néző kutyapóz.
Dvádasa: Belégzésre ugorjunk előre úrdhva-uttánászanába, majd érkezzünk meg szamaszthitibe.)

2019. április 13., szombat

Gandabhérundászana

4.86 Gandabhérundászana
Újabb részlet a Krishnamacharya-könyvből:
"39. Gandabhérundászana (4.86-87)
Ez a póz 10 vinyászából áll. A 6. és 7. vinyászák alkotják az ászana szthitit. Az első képen a hatodik vinyásza látható, a másodikon pedig a hetedik. A negyedik vinyászában érkezzünk meg a csaturanga dandászana szthitibe és az ötödik vinyászában vegyük fel a viparíta salabhászana szthitit. A hatodik vinyászában tárjuk ki a karjainkat, egyenesen tartva őket, mint egy botot (vagy drótot), ahogy a képen látható. A talpainkat helyezzük el a füleink mellett úgy, hogy a sarkaink a karjainkhoz érjenek, és tartsuk őket ott.
Következőként hajtsuk vére a hetedik vinyászát, ahogy a második képen látható. Ezt szúpta gandabhárundászanának nevezik. Ebben az ásztana szthitiben és az előkészítő pózokban végezzünk egyenlő arányú récsaka púraka kumbhakát. Tartsuk a tekintetünket a két szemöldök között rögzítve. Ezt nem szabad elfelejteni.
Hatásai: Megsemmisíti a golyva, a nyaki mirigyek gyulladása és a mahódaram (hasfájás) miatti betegségeket. A visuddhi (torok) és brahmagúha (homlok) csakrák helyesen fognak működni és ezáltal az elme eléri a szavikalpa szamádhi állapotát. Terhes nők ne végezzék ezt a pózt.
(A gandabhérundászana vinyászái:
4.87 Szúpta gandabhérundászana
Ékam: Belégzésre karemelés (úrdhva-vriksászana).
Dvé: Kilégzésre uttánászana.
Tríni: Belégzésre úrdhva-uttánászana.
Csatvári: Kilégzésre ugorjunk hátra csaturanga-dandászanába.
Pancsa: Kilégzésre feküdjünk hasra, nyújtsuk ki a karokat a törzsünk mellett, és emeljük a lábainkat, valamint a törzsünket viparíta salabhászanába.
Sad: Belégzésre nyújtsuk ki a karokat oldalsó irányba, majd helyezzük a talpainkat a fejünk mellé úgy, hogy a sarkaink a vállainkhoz érjenek, a bokánk belső oldala pedig a halántékunkhoz (gandabhérundászana szthiti).
Szapta: Kilégzésre hozzuk előre a karjainkat, és keresztezzük a két alkart egymással a lábfejeink fölött (szúpta gandabhérundászana szthiti).
Astau: Belégzésre bontsuk a karkulcsolást, és helyezzük a két tenyerünket a talajra a vállaink közelében.
Nava: Kilégzésre emeljük ki magunkat úrdhva-dhanurászanába vagy tarjang-mukhóttánászanába.
Dasa: Belégzésre egyenesedjünk fel tádászana szthitibe.)

2019. április 12., péntek

Tanítások az Ősök útján - találkozás az Ősökkel 1. rész

Tanítások az ősök útján 3. Hétvége 1. Nap

Ismét megérkeztünk Királyházára. A harmadik hétvége témája a halál és a születés volt. Néhány dallal kezdtünk, az öreg sasról és a Napról énekeltünk. 

Vén sas, öreg vezér,
magasan az égen szállsz.
Vén sas, öreg vezér,
szemem már alig lát.

Vén sas, öreg vezér,
felhők felett szállsz.
Vén sas, öreg vezér,
szemedben a világ.

Nap tüze éled,
véremben lüktet.
Nap tüze pirkad,
szívemben itt vagy.

Bár csak három órát aludtam és tegnap volt a transzlégzés, egészen jól sikerült ráhangolódni az éneklésre, meg is jelent a sas és a Napkorongot is láttam az égen. Oguz beszélt arról, hogy az Élet három misztériumot adott nekünk ajándékba: a születést, a halált és a szerelmet. A halállal kapcsolatban sok mindenről beszélt, és utána felállítottuk az oltárat, annak a részleteit is elmondta.

Az első gyakorlatnál ki kellett menni az erdőbe, és megkeresni az erőhelyünket. Én mindkét, korábban talált erőhelyemet felkerestem, és vittem egy kis dohányfelajánlást meg virágot is szedtem, és doromboztam egy kicsit. Kérni kellett az erőhely szellemeit, hogy segítsék a tevékenységünket a hétvége folyamán. Amikor visszaértünk, ebédszünet volt, majd Oguz bemutatta a vendégelőadót, Tordai Zsuzsannát, aki az indián hagyományról és a halálról tartott előadást, és ajánlotta, hogy nézzük meg az "Otthonunk" című a filmet, amit a bejegyzés végére beillesztettem. Megtanított egy egyszerű imát is, amit a halttainkért elmondhatunk:

Lélekkísérő fohász

Adj Uram örök nyugodalmat neki. Az örök világosság fényesiedjen neki. Nyugodjék békében. Úgy legyen.

Utána kimentünk az erdőbe Zsuzsa vezetésével, és elvégeztünk egy szertartást a halottaink részére. Kiválasztottunk egy fát, ez volt az Égi Fa, és körbeálltuk. Mindenki kapott egy fekete és egy fehér vászondarabot, valamint egy kis dohányt. Először a nyugati oldalról indulva körbe kellett járni a fát négyszer az óramutatóval ellentétes irányba, és közben megnevezni a halottainkat, valamint elengedni minden fájdalmat, sérelmet, ami velük kapcsolatos. Én apukámért és anyukámért imádkoztam. A tegnapi transzon nem tudta megölelni őket a belső gyermekem, és azt kértem, hogy háruljanak el az akadályok ennek útjából. A harmadik személy, akiért imádkotam, egy általános iskolai osztálytársam volt, aki a napokban halt meg. Amikor letettem a felajánlást a fa tövébe, úgy láttam, mintha két lilás fényoszlop formájában eljöttek volna a szüleim, hogy elfogadják a szertartást. Ezután odalépem Zsuzsához, ő pedig sastollakkal legyezgette a hátunkat, mintha még szárnysuhogást is hallottam volna közben.

A szer második részében egy fehér anyagba kötöttünk egy kis dohányt, most északról indultunk és az óramutatóval megegyező irányba jártuk körbe a fát, közben minden kedvezőséget kívánva a halottainknak. Ekkor azt láttam, hogy a szüleim szelleme elindult az ég felé. Az osztálytársam szelleme is megkönnyebbült, de ő még nem ment tovább, mert még hamvasztani fogják a testét és itt akar lenni még a szeretteivel.

Visszaindultunk a vadászházba, ahol az egyik csoporttársunkat még megtisztította Zsuzsa egy kendővel, és elűzte a bánatát, gyászát, mert az ő apukája nemrég halt meg. A szertartás végén énekeltünk egy indián dalt, majd meghívtunk egy farkasfalkát, hogy vigyen el mindent, ami még itt maradgt velünk, de már nincs rá szükségünk.

Ezután vacsoraszünet következett, majd egy születés-gyakorlat volt még. Mivel én már januárban megszülettem Cserkúton, ezúttal az anyaméh és a szülőcsatorna szerepköreit váltogattam. Egyes esetekben ez sem volt túl könnyű, mert annyian rám feküdtek, hogy attól tartottam, összeroppan a mellkasom vagy eltörik valamelyik karom. Erős kioldódások voltak több mindenkinek, én pedig titkon arra vágyakoztam, hogy valaki bábának is válasszon, ami végül meg is történt. Ez a szerep is nagyon jó volt, örülni a lélek újjászületésének, főleg, hogy mindkét gyermekem születésénél ott voltam, és az is nagy élmény volt. Alaposan elfáradtunk a mai napon, majdnem éjfélig tartott a program, és holnap új izgalmak várnak ránk.

2019. április 11., csütörtök

A dekondicionálás folyamata

Újabb részlet Gregor Maehle Szamádhi-könyvéből:
"A dekondicionálás folyamata
Patandzsalí leírja a jógikus dekondicionálás folyamatát (transzformációnak, vagy parinámának nevezi) a Jóga-szútra harmadik fejezetében. A 3.12-ben azt mondja: „Ha a felmerülő gondolat hasonló az elillanóhoz, azt az elme egyhegyűség (ékágra) felé történő transzformációjának nevezik.” Ez az elv a jóga egészére jellemző, vagyis kis lépésekkel kezdünk, hogy nyomon tudjuk követni a fejlődésünket ahelyett, hogy egy hatalmas ugrással akarnánk elérni a célt (ami a legtöbbször sikertelen). A feltételekhez kötöttség általában a szétszórtságra és az extrovertáltságra hajlamosítja az elmét. Patandzsalí azt javasolja, hogy lassan igyekezzünk megzabolázni az elmét, mint ahogyan egy vad elefántot is lassan szelídítenénk meg. A 3.11. szútra egy lépéssel tovább megy: „Ha az elme szétszórtságát felváltja az egyhegyűség, azt az elme szamádhi-transzformációjának (parináma) nevezik. Azért nevezi „szamádhi-transzformációnak”, mert az elme fókuszálása az objektív szamádhi előfeltétele. Amikor Patandzsalí a szamádhi kifejezést használja itt, akkor a kontextusból következtethetünk arra, hogy az objektív szamádhira utal.
A 3.10. szútra azt mondja: „Az elme csendes marad, ha ismételten alkalmazzuk az aktivitása megszűnésének szamszkáráit.” Itt egyértelműen összekapcsolja a dekondicionálást a benyomások (szamszkárák) tudatos elhelyezésével, mint a szamádhi elérésének módjával. Vagyis, ha az elménk szétszórt és vad, azt nem tudjuk hirtelen megváltoztatni meditáció által; először végig kell mennünk annak a lassú folyamatán, hogy megszabadulunk azoktól a benyomásoktól, melyek eleve szétszórttá tették az elménket, és utána ezek helyére az elcsendesedés benyomásait illesztjük. A 3.9 szútra írja le ennek eredményét, ami az objektív szamádhi: „Amikor a mentális tevékenység tudatalatti benyomását (szamszkáráját) helyettesítettük a mentális tevékenység megszűnésének benyomásával, akkor bekövetkezik a mentális tevékenység megszűnésének pillanata, melyet a megszűnés (niródha) felé történő transzformációnak (parináma) nevezünk.”
Ez az egész eléggé technikainak tűnik, de alapjában véve ezt mondja: „A tudatalattid az, ami megőrjít. Lassan változtasd meg a tudatalattid struktúráját a békére, nyugalomra és tisztaságra és így ehhez fogsz jutni. A jelenlegi kondicionáltságod megszerzése eltartott egy darabig, ezért a dekondicionálás is el fog tartani egy ideig.” A modern pszichológia szempontjából ez egyértelmű, ezért eltűnődhetünk: „Mi értelme ennek?” Az az értelme, hogy a Jóga-szútra az emberi psziché szinte modern megértését írja le, melynek semmi köze a babonához. Teljességgel tudományos, mely kifejezéssel kapcsolatban már javasoltam, hogy ki kellene terjeszteni, hogy ne csak az empirikus tudást tartalmazza. Ennek fordítottjaként, egyes modern spirituális tanítók igyekszenek túlzottan leegyszerűsíteni a dolgot, és azon gondolkodom, hogy ez azért történik-e, mert egyre nagyobb a kereslet az egyszerűségre a spirituális „piacon”.
A dekondicionálás folyamata a Hold- és Nap-nádík kiegyensúlyozásával is kapcsolatban áll (mely kapcsolatos a bal és jobb agyfélteke, valamint a paraszimpatikus és szimpatikus idegrendszer kiegyensúlyozásával) és az evolucionális agyi pályák aktiválásával (melyet a jógában csakra-aktivációnak nevezünk). Ezt a két témát e könyv hatodik fejezetében fogom tárgyalni, de sokkal nagyobb részletességgel írtam róluk előző könyveimben: „Pránájáma: a jóga légzése” és „Jóga-meditáció mantrák, csakrák és a Kundaliní által a spirituális szabadság eléréséért.”

2019. április 10., szerda

A foglyul ejtett belső gyermek

Mozgalmasnak ígérkezik ez a hét spirituális szempontból. Szerdán dobkörön voltam, erről már készült beszámoló. Ma pedig transzlégzésre mentem Huszti Sanyihoz és Jam-csapatához, akik amúgy a mi eseményeinken is szoktak zenélni. Holnap pedig indulok Oguz kétéves képzésének harmadik hétvégéjére, arról is lesz majd beszámoló. Mostanában két téma foglalkoztat: a Küszöb Őre és a Belső Gyermek. A Küszöb őrével sikeresen megvívtam a szerdai dobkörön, ami persze további kérdéseket vet fel bennem is, de egyúttal csiszolja is a világhoz való hozzáállásomat. A Belső Gyermek témát hoztam ma magammal a transzlégzésre, de persze ahogy kezdtük a folyamatot, igyekeztem elengedni az elvárásaimat, hogy ne zavarjanak azok se. Nem tudom mennyire sikerült, hiszen az első három transzlégzés igen erős élményeket hozott, így nehéz volt nem elvárni, hogy most is hasonló dolgok történjenek. 

Elkezdődött a zene, az első fél órában transztánccal kísértük a transzlégzést, illetve először csak mozogtunk a zene ütemére, aztán fokozatosan gyorsult a légzés. Az első élmény ,a mi megjelent, egy nagy víz volt, amiben delfinek úszkáltak. Először én magam voltam egy delfin, aztán körülnéztem, és láttam, hogy más delfinek is vannak körülöttem. Föl-le úszkáltunk a vízben, szabadon, békésen, stressz nélkül. Egy delfinlánnyal a nászunkat jártuk, és tudtuk, hogy korlátlanul együtt úszkálhatunk majd a gyerekeinkkel, egész életünkben. A belső gyermek-motívum itt valahol a felszínre jött, magával hozva annak a távoli emlékét, hogy én nem lehettem mindig a szüleimmel, amikor akartam volna.

A zene gyorsult, és a kép változott. Már egy farkashorda egyik tagja voltam, és végestelen-végig rohantunk az avarral borított, őszi erdőben. Az összetartozás szelleme még ebben a jelenetben is nagyon erősen érződött, sokkal erősebben, mint egy emberi közösségben. Végül egy tűz gyúlt a kör közepében, körülötte pedig egy törzs tagjaiként álldogáltunk. Közelebb akartam menni a tűzhöz, de azt éreztem, mintha egy füstös üvegbúra választana el tőle. Nekiütődtem a búrának, és nem tudtam közelebb menni. Érdekes ez a korlátozó motívum, már másodszor bukkan fel transz közben a héten. Végül elengedtem a dolgot, és a zene egyre fokozódó ritmusára elkezdtem egyre vadabbul táncolni és ugrálni, ezt a fizikai szintű eksztázist is már nagyon régen éreztem, valamikor krisnás koromban egyik vagy másik kírtana közepette. A többiek is kiabáltak, én is kiabáltam.

A maximális fizikai erőfeszítés után (itt is megéreztem a határaimat, de azért ezt még lehetne tolni kifelé), jött az a rész, amikor le kellett feküdni a földre és ott lélegezni tovább. Felöltöztem, betakaróztam (mivel teljesen leizzadtam és fekve mindig fázni szoktam transzlégzés közben) és elkezdtem lélegezni. Kicsit nehéz volt, mert nem tudtam, hogy koncentráljak, vagy engedjem csak, hogy a légzés végezze a dolgát. Egy darabig nem jött semmi, nem tudtam mi történik. Azután Béla elkezdte énekelni a Ganésa mantrát, és ebbe bele tudtam kapaszkodni. Ganésa játékosan megjelent előttem, kézen fogott, és elkezdett maga után vonszolni. "Hová megyünk?"-kérdeztem. "A belső gyermekedhez"- jött a válasz. Egy nagy Buddha-szobor elé értünk, ami Jade-kőből volt. Ganésa azt mondta, hogy a belső gyermek a szobor közepébe van bezárva. Ez érdekes módon egybecsengett azzal, amit Oguz mondott nekem annak idején a lélekvisszahíváskor. Tudtuk, hogy valahogy be kell jutnunk a szobor belsejébe, hogy elérjük a belső gyermekemet. Én egy vésővel és kalapáccsal estem neki a több tonnás szobornak, Ganésa pedig valamilyen fénykard-szerű eszközzel olvasztotta. Végül mindkettőnknek sikerült egy-egy járatot vájni a belső üregbe, és bemásztunk, hogy találkozzunk a belső gyermekemmel. Mindketten megöleltük, de ő igazából arra vágyott, hogy a szüleim is megöleljék. A szüleim viszont a szobron kívül voltak, és ahhoz, hogy a belső gyermek találkozni tudjon velük, szét kellett volna robbantani a szobrot. Ganésa azt javasolta, hogy kezdjünk el kézen fogva forogni körbe-körbe, amitől tágult ugyan a belső üreg, de még mindig be voltunk zárva. Ganésa bíztatott, hogy ő is mindig megölelheti a szüleit, Sivát és Párvatít, és segít, hogy én is megtehessem ezt. De valahogy itt is azt éreztem, hogy nem érte el a heppiendet a történet. Még nem ölelhette meg a belső gyermekem a szüleit. 

Végül belefáradtam az erőlködésbe, és úgy éreztem, hogy magzatpózba kell fordulnom. Valamiféle beteljesületlenség érzése szorított belülről, és ennek kerestem a feloldozását. Megállítottam a légzésemet, ameddig csak bírtam, hátha ez megnyugtat. Valamiféle fájdalom vagy bánat végül felszakadt belőlem, de nem volt azért olyan katartikus élmény. Ekkor úgy éreztem, hogy végre nyugalmi helyzetbe kerülök, bár nem az anyám ölében vagy méhében, hanem egy barlangban, a Földanya méhében, a medveszellem védelmében. A medveszellem biztosított afelől, hogy mindenem meglesz, mint neki a téli álom alatt, amikor csak várja a tavaszt és gyűjti az erőt. Szóval most valamiféle érési vagy fejlődési folyamatban vagyok, aminek a végén majd meg fogok születni Földanya méhéből, a medveszellem gyermekeként. 

Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy elhallgatott a zene, csak a handpan szólt nagyon édesen. Mindenki elcsendesült. Rájöttem, hogy lassan vége a transzlégzésnek. Amikor kissé szédelegve felültem, és felkapcsolták a villanyt, rácsodálkoztam az órára: két óra telt el, holott egynek se tűnt. Lassan készülődnöm kell a hétvégére, hátha ott még folytatódnak a folyamatok, amik itt elkezdődtek.