2017. szeptember 4., hétfő

A szattva minőség növelése

Korábbi bejegyzéseink és a Jóga-szútra alapján nyilvánvalóvá vált, hogy az elménk akkor válik alkalmassá a meditáció gyakorlására, ha növeljük a szattva-guna, vagyis a jóság minőségének befolyását rajta. Ekkor lehetséges a viksipta állapotból elindulni az ékágra és a niródha felé. Az elme öt állapotánál ugyanis a következő gunák hatása figyelhető meg: kispta (szétszórt) - radzsasz; múdha (tompa) - tamasz; viksipta (oszcilláló) - szattva-radzsasz-tamasz keveréke; ékágra - szattva; niródha - a kötőerők hatása meglazul, csak a szattva halvány nyomai figyelhetők meg (ezt suddha-szattvának, tiszta jóságnak is nevezik). A kaivalja, azaz a felszabadulás állapota egyenlő a nirgunával, vagyis a kötőerők hatásától való mentességgel. 

Térjünk még vissza egy pillanatra a ksiptára és a múdhára: egyesek fordítva jellemzik e két állapot befolyásoltságát: a ksiptát a tamasz hatása alatt állónak tekintik, mert az ember képtelen bármire is fókuszálni vagy egyáltalán irányítani az elméjét, míg a múdhát megszállottságnak fordítják, amikor az ember mániákus megszállottjává válik egy gondolatnak, és képtelen szabadulni tőle. Ezt a radzsasz befolyásának tekintik. 

Emellett a boldogságérzetünk is állandóbb és stabilabb, ha az elménket a szattva dominálja, mivel az örömérzet, elégedettség, kiegyensúlyozottság, optimizmus, pozitív szemléletmód, kitartás, állandóság, stabilitás mind-mind a szattva jellemzői. Fontos dolog az is, hogy az intelligenciánkat (a buddhit) is szattvikussá tegyük, mert csak ekkor fogunk annak a tudásnak a birtokában és tudatában cselekedni, ami valóban a végső javunkat szolgálja, és azáltal tudjuk elkerülni a jövőbeni szenvedést. A radzsaszikus és tamaszikus intelligencia hatására gyakran olyan döntéseket hozunk, melyekkel a jelenben igyekszünk enyhíteni vagy megszüntetni a szenvedést, vagy azonnali örömérzethez jutni, nem törődve döntéseink hosszú távú következményeivel.

Először foglalkozzunk az elme szattvikussá tételével. Ehhez az érzékszerveinket, illetve az azokat érő benyomásokat kell elsődlegesen szattvikussá tenni, valamint az életszemléletünkön, az értékrendünkön kell változtatni és meg kell tanulni kezelni az érzelmeinket, az elme változásait, melyek jelentős része a múltbeli szamszkárákból fakadnak, ezek pedig nem szükségszerűen voltak szattvikusak. A jóga első két fokozata, a jama és a nijama gyakorlása pontosan arra szolgál, hogy elsajátítsuk a szattvikus szokásokat és életmódot. A nijamák közül hármat emel ki Patandzsalí: a tapasz-t, ami magát a gyakorlást jelenti, de az életmódunk, életrendünk rendszerességére is vonatkozik; a szvádhjáját, vagyis a szentírások, a filozófia tanulmányozását, az önmegismerést; valamint az ísvara-pranidhánát, vagyis az Isten iránti odaadást. Az "Istennek tetsző" életmód követése pedig általában magában foglalja azokat a szabályokat és elveket, melyek segítségével szattvikussá tehetjük az életünket.

Az intellektus szattvikussá tételében pedig két tényező játszik nagyon fontos szerepet: az egyik a szentírások tanulmányozása, a filozófiai megértésünk mélyítése, a másik pedig maga a meditáció gyakorlása, az elménk és az érzékeink lefoglalása a meditáció transzcendens tárgyában. Persze ha azt mondanánk, hogy a meditáció gyakorlása önmagában elősegíti a meditációhoz való alkalmasság fejlődését, az a körkörös logika hibája lenne, ezért a többi itt felsorolt dolog gyakorlásával érdemes kezdeni.

Az ászana-gyakorlás, az evés, a munka, a szex és minden más érzékszervi tevékenység is szattvikussá tehető, nem csak az információt befogadó érzékszerveinket érő ingerek (illatok, ízek, látható és tapintható formák, hangok). Éppen ezért érdemes tanulmányozni a Bhagavad-gítát, mely ismerteti annak művészetét, hogyan tudjuk a hétköznapi életünkben is dominánssá tenni a szattva-gunát.

2017. szeptember 3., vasárnap

A szimhászana mitológiája

Újabb részlet az Ashtanga-könyvből:

Szimhászana (oroszlánpóz)
Dristi: Úrdhva (felfelé)

Az előző egyensúlyozó póz után folytatódik a hátrahajlító sorozat, méghozzá dinamikus pózokkal. Az utthita szvasztikászanában már fölfelé fordítottuk a dristit, ez is folytatódik ebben az érdekes pózban, melyet az oroszlánról neveztek el. Az oroszlán két féle módon is említésre kerül a hindu mitológiában és ikonográfiában. Az egyik a Jali, vagy Vjála, az oroszlánfejű és madár- vagy lótestű, gyakran elefánt-agyarakkal ábrázolt mitikus lény, melynek szobra számos dél-indiai templom oszlopait díszíti.

A másik pedig nem más, mint Naraszimha, az ember-oroszlán, a hinduizmus mitikus alakja, Visnu isten negyedik megtestesülése, avatárája. Naraszimha a hindu mitológia szerint az emberiség aranykorában, a Szatja-jugában jelent meg és Hiranjakasipu démont ölte meg. Hiranjakasipu sérthetetlen volt, elűzte trónjáról Indrát, száműzte az égi isteneket. Prahláda, Hiranjakasipu fia viszont odaadó híve volt Visnunak, akit ezért apja folyamatosan üldözött. Visnu azonban megvédte az őt imádó Prahládát, majd a démont darabokra szaggatta, helyébe fia, Prahláda került a trónra.

Általában félig ember, félig oroszlán alakban ábrázolják, emberi testtel és oroszlán fejjel. Az ábrázolások között található négy karú is. A felső két kezében korongot és lótuszt vagy kagylókürtöt tart. Alsó kezeivel vagy a démont pusztítja el, vagy áldásosztó és védelmező helyzetben tartja.

Naraszimha legendája

Dzsaját és Vidzsaját, a két testvért, erős hitének jutalmaként Visnu kapuőrnek emelte ki palotájába. Egyszer az ősbölcsek, a risik érkeztek a kapuhoz, nekik állandó szabad bejárásuk volt Visnuhoz. A kapuőrök ezt nem tudták, és egyre erőszakosabban léptek fel az ősbölcsek ellen. Ekkor az egyik risi, Durvásza, megátkozta a kapuőröket, hogy alantasabb létformában szülessenek újra a Földön. A nagy szentek átkát már Vinu sem változtathatta meg, a két szolga lehanyatlott a földre. Újjászületésük után nem emlékeztek a történtekre, de arra igen, hogy az istenek részéről méltánytalanság érte őket. Hiranjakasipuként és Hiranjáksaként születtek meg a Daitják (aszurák, vagy démonok) nemzetségében.

Hiranjakasipu hatalmas királyként uralkodott a Földön. Bosszúálló harag élt benne Visnu iránt. Felesége az első világkorszak Manujának lánya volt. Fia, Prahláda anyja természetét örökölte, hiába nevelte apja Visnu gyűlöletére, mély áhítattal és odaadással tisztelte Visnut. Hiranjakasipu megparancsolta csatlósainak, hogy pusztítsák el a fiút. Prahládát azonban nem fogta a kard, lepattantak róla a nyílvesszők. A mérges kígyók és a vad elefántok sem tudtak ártani neki. Végül méreggel teli serleget adott neki, és ráparancsolt, hogy igya ki, de a méreg se okozott kárt a fiúban. Hiranjakasipu már üvöltött mérgében: "Ha Visnu mindenhol jelen van, akkor itt, ebben az oszlopban is jelen kellene lennie." És az oszlop kettéhasadt, kilépett belőle Visnu, négy karral, de oroszlán fejjel, hatalmas fogakkal. Őt nevezik Naraszimhának. Naraszimha széttépte Hiranjakasiput, majd elfoglalta trónját, és elmondta Prahládának, hogy Hiranjakasipunak még kétszer újjá kell születnie a Földön és Visnura támadnia, csak ez után térhet vissza Visnu köreibe. Naraszimha Prahládát bízza meg, hogy uralkodjon a Daitják nemzetségén.

2017. szeptember 2., szombat

Az utthita szvasztikászana gyakorlása

Újabb részlet az Ashtanga-könyvből:

Rávezető gyakorlatok

Az utthita szvasztikászana végrehajtásában nem csak a bevezető vinyászák jelenthetnek nehézséget, hanem maga a póz is. A póz végrehajtásához a következő ászanákat érdemes gyakorolni: vriksászana, ardha-baddha-padma-uttánászana, vátájanászana, valamint a pádángusthászana (lábujjhegy-tartás féllótuszban). Ez utóbb nem tévesztendő össze az álló lábujjfogásos előrehajlítással. Ehelyett féllótuszban leguggolunk, ezt akár a földön ülve is elkezdhetjük és onnan jöhetünk a guggoló helyzetbe. Gyakoroljuk először a földön támaszkodva, majd imatartással, végül pedig a garudászana-kézpozícót is hozzátéve. A fent felsorolt két vinyásza-változat előtt gyakorolhatjuk az alábbi rávezető változatot, akár elemeire bontva is.

Ékam: Belégzésre helyezzük féllótuszba a jobb lábunkat álló helyzetben, majd emeljük meg a karjainkat (viksászana).
Dvé: Kilégzésre hajoljunk előre, és támaszkodjunk meg mindkét kezünkkel a talajon.
Tríni: Belégzésre guggoljunk le és támasszuk a gerincet (farokcsontot) a jobb sarkunkra, majd egyenesedjünk fel a törzsünkkel.
Csatvári: Kilégzésre helyezzük a karjainkat garudászana pozícióba, és nyújtózkodjunk felfelé. Az egyensúlyozás nehézsége mellett a másik nehéz feladat a karok és a törzs felfelé nyújtása.
Pancsa: Kilégzésre helyezzük a tenyereinket a talajra, és emelkedjünk fel előrehajlásba.
Sad: Belégzésre egyenesedjünk fel és kilégzésre bontsuk a lábunkat, majd érkezzünk meg szamaszthitibe.
Szapta-dvádasa: Ismételjük meg az ékam-sad vinyászákat a bal oldalra is.

A korábban ismertetett hosszabb vinyásza elemeit már begyakorolhattuk a második sorozat vátájanászanájában, itt csak az egyensúlyozás lesz az újabb elem. Az álló helyzetből történő leereszkedéshez először gyakoroljuk a féllótuszból való leguggolást és felállást lógó karokkal, így segítve az egyensúlyozást, amikor a föld közelébe érünk. Ha a leguggolás és a felállás nem sikerül féllótuszban, akkor gyakoroljuk az egylábas guggolást előre kinyújtott lábbal, amíg a lábunk meg nem erősödik, és a koordinációs képesség ki nem alakul. Igyekezzünk minél egyenesebben tartani a törzset. A lassú leeresztésekkel tudjuk előkészíteni a felegyenesedést.

Egészségügyi hatások

Jó hatású a köszvény és rheumás fájdalmak esetén
Csökkenti a csípő és a láb ízületi gyulladásait
Erősíti a láb és a kar ízületeit, a hasizmokat, a bicepszet, tricepszet és a vállakat
Élénkíti a boka, lábfej és térdek keringését
Fejleszti az egyensúlyérzetet, a koncentrációt, a törzserőt és a türelmet
Erősíti a tüdőt és a szívet
Stimulálja a múla-bandhát és a hónalji nyirokcsomókat

Ellenjavallatok: A térd, boka vagy csípő sérülései, fejfájás, álmatlanság, alacsony vérnyomás, szédülés, az egyensúlyozószerv zavarai.

2017. szeptember 1., péntek

Az elme öt állapota

Tegnapelőtti bejegyzésemben az elme három minőségéről volt szó, és arről, hogyan befolyásolják az elme meditációra való alkalmasságát. Most ismerjük meg egy kicsit részletesebben, hogy mi az öt állapot, amelyikben az elménk lehet, és melyik kedvez a meditációnak. 

Ksipta (szétszórt)

Ez az elme legáltalánosabb állapota, mellyel a legtöbben rendelkezünk ébrenléti állapotban. Ebben az állapotban a radzsasz minősége dominál. Az elme teljesen nyugtalan, egyik gondolatról a másikra ugrándozik, az egyik érzelemről a másikra, az egyik tárgyról a másikra. A gyűlölet és rajongás, ragaszkodás és ellenszenv között hánykolódunk, mint a falevél a szélviharban.

Múdha (tompa)

Ebben az elmeállapotban a tamasz uralkodik, az elménkre a tompaság, álmosság, letargia és az éberség hiánya a jellemző. Amikor mentálisan kimerültünk, akkor nem tudunk már újabb impulzusokat befogadni és feldolgozni, koncentrálni meg mégúgy sem. Ilyenkor minél passzívabb állapotba igyekszünk kerülni. A múdha állapotban nem vagyunk képesek produktív munkát végezni.

Ébrenléti állapotban általában a ksípta és a múdha állapotok között váltogatunk oda-vissza. A radzsasz arra hajt, hogy kezdjünk el ragaszkodni egy érzéktárgyhoz, Azonban, ha nem kapjuk meg, akkor a tamasz a szomorúság vagy depresszió állapotába taszít.

Viksipta (részlegesen fókuszált)

Az életünk során, anyagi vagy spirituális törekvéseink közepette vannak olyan pillanatok, amikor a szattva-guna veszi át az uralmat, és az elme néhány pillanatra képes fókuszálni és koncentrálni. A régi beidegződések azonban hamar kibillentenek a szattvából és visszahúznak a radzsasz vagy tamasz hatása alá. A viksipta állapot ezt az elhúzó erőt képviseli, melyet a Jóga-szútrában felsorolt kilenc akadály (viksépa) és azok kísérő tünetei idéznek elő. 

Ez az állapot már némileg lehetővé teszi a meditációs gyakorlatot. lesznek olyan időszakok, amikor az elménk nyugodtnak tűnik, és képes fókuszálni a meditáció tárgyára. Hamarosan azonban más gondolatok térítik el, és erőfeszítést kell tenni, hogy visszatérítsük.

Ékágra (egy pontra szegezett)

Ez a szampragjáta szamádhí állapota. Az elme ilyenkor teljesen fókuszál a meditáció tárgyára, és teljességgel megvilágítja, megvalósítja és megismeri a meditáció tárgyát. Ez az állapot képes megszüntetni a klésákat (a szenvedés forrásait), meglazítja a karma kötelékeit és közelebb visz bennünket a niródha végső szintjéhez. Valódi jógikus értelemben csak azt tekinthetjük közvetlen érzékelésnek, amikor az elme a szamádhi állapotéban felfogja a meditáció tárgyát. Az öt érzékszerven keresztül történő külső érzékelés, melyet "közvetlennek" nevezünk, valójában nem teljes, tökéletlen, korlátozott és torz, mivel az érzékeink tökéletlenek, az elménk és az értelmünk szennyezett, és a negatív egó befolyása alatt állnak.

Niródha (felfüggesztett)

A niródha elmeállapot megenyezik az aszampragjáta (tárgy nélküli) szamádhi állapotával. Ebben az állapotban nem keletkeznek újabb szamszkárák (lenyomatok). Bár a múltbeli benyomások még jelen vannak, hatástalanná válnak és nem okoznak több szenvedést. A niródha állapotban az elme normális funkciói tovább működnek, de most már teljesen a jógi irányítása alatt áll, és minden vritti (változás) a tiszta, szattvikus értelem hatása alatt történik, és nem az egó hatása alatt. Ha sikerül sokáig fenntartani a niródha állapotát az elme végül feloldódik a gunák egyensúlyának állapotában, ami által a jógi elérheti a felszabadulást (kaivalját).

2017. augusztus 31., csütörtök

Meditáció a Kali-júgában

Újabb részlet Gregor Maehle Meditáció-könyvéből:

"Szvadharma

A hivatásbeli csoportunkat a szvadharma határozza meg. A szvadharma az egyéni szent kötelességünk, amiért itt vagyunk, amivel hozzájárulunk a világhoz. Minden emberi lénynek saját szvadharmája van, Isten egyéni módon fejezi ki magát rajta keresztül. Mindenki a maga módján tesz hozzá az isteni kreativitásnak ehhez a hatalmas műalkotásához, ami a világ. Senki más nem mondhatja meg nekünk, hogy mi a szvadharmánk. Csakis saját magunk tapasztalhatjuk meg és találhatjuk meg azt a szívünkben. A legközvetlenebb módja, hogy megtaláljuk, a lelki gyakorlaton, például a meditáción keresztül történhet.

Júga

Végül vizsgáljuk meg, hogyan viszonyul a gyakorlási idő a világkorszakokhoz. A néyg világkorszak (Szatja, Trétá, Dvápara és Kali) közül a negyedikben és egyben utolsóban vagyunk. Korábban már részleteztem a világkorszak és az elme típusa közötti összefüggést („Ashtanga-jóga – gyakorlat és filozófia”, 133. old.). Az első korszak, a Szatja-júga idején az elménk még a niródha (felfüggesztett) állapot felé húzott, ami manapság a jóga végső céljává vált. Az átlagember számára ekkor nem volt szükség meditációra. A második és harmadik korszakban azonban a meditáció a spirituális gyakorlat lényeges része volt. Ezekben a korszakokban az uralkodó elmetípus (az ékágra a Trétá korszakban és a viksipta a Dvápara korszakban) egyaránt alkalmas a meditációra, bár csökkenő mértékben. Manapság, ahogy el is várnánk a Kali-júgában, az átlagember elméje a múdha (megszállottság) állapota felé tendál. Ez azt jelenti, hogy a mai korban sokkal jobban azonosítjuk magunkat a testünkkel és a pénztárcánkkal, mint a Védák idején. Ez azt is megmagyarázza, hogy miért rajongunk mértéktelenül a celebek, sportcsillagok, előadóművészek és egyéb szenzációk iránt.

A testtel való erős azonosítás miatt sokkal kevesebb emberrel találkozunk, aki a magasabb ágakat gyakorolja, de ez ne zavarjon meg. Ez inkább inspiráljon és dolgozzunk megháromszorozott lelkesedéssel! A jó hír ugyanis az, hogy az idő minőségének gyorsulása (és az entrópia) miatt, ahogy a történelem a nagy rendező felé rohan a befejezéshez, a spirituális gyakorlatokkal töltött idő manapság sokkal hatékonyabb, mint a korábbi korokban. Olvashatunk történeteket ősi bölcsekről, akik a gyakorlás bizonyos formáit több, mint tízezer évig végezték. Azért kellett ilyen hosszú ideig dolgozniuk, mert akkoriban az idő sokkal lassabban telt, és bármilyen változás sokkal lassabban következett be. Alapvetően ez azt jelenti, hogy manapság sokkal pörgősebb az idő, mondhatjuk, hogy össze van sűrűsödve. Hallhatjuk az emberektől, hogy egyre gyorsabban történnek a dolgok manapság, és a világ is gyorsabban változik. Ez nem csak szubjektív tapasztalat: az idő minősége gyorsul a Kali-júgában. Csak nézzük meg, hogy mennyi csodálatos találmány született az elmúlt száz év alatt! Előtte 350 évig tartott, míg ugyanennyi találmányt feltaláltunk, azelőtt pedig majdnem ezer évig. Az idő egyre jobban gyorsul. Ez eleinte nehezebbé teszi a meditáció gyakorlását, mert olyan sok a zavaró tényező, de ha egyszer túljutunk a kezdeti nehézségeken, és kikapcsoltuk a számítógépet meg a kézi kütyüket, a Kali-júgában remekül lehet gyakorolni."


2017. augusztus 30., szerda

A dósák és az elme minőségei 2. rész

A tegnapelőtti cikkben a három dósa pszichológiai tulajdonságairól és a meditációra való alkalmasságukról beszéltünk. Most pedig kerítsünk sort az elme három minőségének megismerésére, melyek tulajdonképpen függetlenek a dósáktól és az ájurvédikus testalkattól. A három minőség (guna) a szattva (jóság), radzsasz (szenvedély) és tamasz (sötétség). 

Tamasz - sötétségnek vagy tudatlanságnak is fordítják, a legalacsonyabb kötőerő. jellemzői a lustaság, tétlenség, az öntudatosság, céltudatosság hiánya, az alvás, a pusztulás és az éberség hiánya. 

Radzsasz - a szenvedély minőségének jellemzője a változás, az alkotás, a teremtés és a munka gyümölcseihez fűződő erős ragaszkodás. A radzsazsikus ember tevékeny, de élvezni akarja munkája gyümölcsét, és frusztrált lesz, ha kudarc vagy veszteség éri. Erős érzelmei és egója van.

Szattva - ez a legmagasabb, legtisztább minőség, az egyensúly és állandóság kötőereje. Elősegíti a tudás művelését, az intellektus tisztítását és az elme egy pontra szegezését meditáció közben. A jógi célja, hogy szattvikussá tegye az elméjét és az intellektusát, mert ezáltal válik alkalmassá a meditációra. 

Ha nagyon szeretnék párhuzamot vonni a dósák és a gunák között, akkor a kapha mozdulatlansága tamaszikus tulajdonság, a pitta változékonysága radzsaszikus tulajdonság, míg a váta könnyedsége szattvikus tulajdonság. Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy a váta testalkatúaknak a legkönnyebb kifejleszteni a szattvikus elmét. mindhárom testalkagt-típus számára sajátos kihívások nehezíthetik a szattvikus, egy pontra szegezett elmeállapot elérését. A hétköznapi életben az elménk háromféle állapotban szokott lenni: 

Ksipta (szétszórt): ebben az állapotban az elme ide-oda csapong, és képtelen huzamosabb ideig egy dologra koncentrálni. Ezt az állapotot a radzsasz dominálja, és a váta, valamint a pitta testalkatú emberekre is jellemző lehet.

Múdha (tompa): ebben az állapotban az elme tétlenségbe merül, és semmiféle produktív munkát nem képes végrehajtani. A múdha elmére a tamasz domináns hatása nehezedik, erre leginkább a kapha alkatú emberek hajlamosak.

Viksipta (oszcilláló): ebben az állapotban a szattva némi hatása mér felfedezhető, de a másik két guna befolyása még mindig erős. Éppen ezért az elme képes egy darabig egy dologra koncentrálni,d e utána átvált egy másikra. A váta testalkatúakra jellemző, hogy párhuzamosan több dologgal foglalkoznak (például 2-3 könyvet olvasnak váltogatva vagy több tv-csatornát néznek egyszerre), és ezért egyikre sem tudnak teljes hatékonysággal koncentrálni.  A pitta alkatúakra inkább a megszállottság lehet jellemző, azonban egy bizonyos dolog iránti túlzott lelkesedésük hamar kilobbanhat, és utána másik célt kell keresniük, ami motiválja őket. A viksipta elmeállapotban sok mindent el lehet érni és meg lehet valósítani, legyen szó akár intellektuális vagy egyéb alkotó, produktív erőfeszítésről, az ember mégsem érzi magát állandóan boldognak.

A többé-kevésbé állandó boldogságérzet akkor valósul meg, ha sikerült az elménket és az intlellektusunkat túlnyomó részt szattvikussá tenni, és az elménk elérte az ékágra (egyhegyű) állapotot, melyben képes meditálni, vagy egy dologra koncentrálni huzamosabb ideig. A szattva állandóságot és kiegyensúlyozottságot jelent, amikor az ember tervez és képes megvalósítani a terveit. Az elme öt állapotáról még további részleteket ismerhetünk meg a következő blogbejegyzésben. 

2017. augusztus 29., kedd

A társadalmi rendek

Újabb részlet Gregor Maehle Meditáció-könyvéből:

"Varna

A varna a foglalkozást jelenti. Régebben kasztot is jelentett, de a védikus időkben a kasztok nem örökletesek voltak, hanem az alapján határozták meg egy ember kasztját, hogy miképpen akarta szolgálni Istent és az emberiséget. A jelenleg Indiában létező kasztrendszer ennek az ősi rendnek a torz mása. A munkánktól is függ, hogy mennyit kell gyakorolnunk. Ha spirituális tevékenységet végzünk (akiket a Védák bráhmanáknak neveznek), például jógaoktatók vagyunk, akkor többet kell gyakorolnunk, mint más munkát végzőknek. Valamilyen mértékben el is kell érnünk azt, amit oktatunk, vagy legalábbis őszintén törekednünk kell rá. A bráhmanáknak a szattva irányítása alatt kellene lenniük, és a szattva (bölcsesség és lelki intelligencia) növelése érdekében több gyakorlásra van szükségünk, mint más foglalkozásúaknak.

A következő kaszt, vagy hivatás-csoport a ksatriják. A régi időkben ők alkották a nemességet, de manapság inkább politikusoknak és adminisztrátoroknak hívnánk őket. A ksatrijákat a radzsasz irányítja némi szattva-befolyással. Erős késztetést éreznek az irányításra és az adminisztrációra (a radzsasz ugyanabból a tőből fakad, mint a rádzsa - „király” szó), de az uralkodásukat a bölcsességnek és az intelligenciának kellene vezérelnie; máskülönben nem sok hasznot hoznak az általános népességnek. Egy társadalom káoszba fullad, ha az irányítók nem végeznek valamilyen jellegű spirituális gyakorlatokat, mert akkor az intelligenciájuk mindig ködös marad. Politikusként és adminisztrátorként jelentős mennyiségű spirituális gyakorlatot kell végeznünk, hogy az irányításunk alatt állók élvezhessék a bölcs döntéseink hasznát.

A harmadik kaszt vagy hivatás-csoport a vaisják, a kereskedők és üzletemberek. Rájuk az jellemző, hogy dominánsan a tamasz hatása alatt állnak, ami a vagyonszerzésre irányuló vágyhoz vezet. De ebben a tamaszban is kell lennie egy bizonyos mennyiségű szattvának, hogy az üzleti döntéseiket a bölcsesség befolyásolja, és ne a mohóság. Mivel a vaisják jelentős szerepet játszanak a társadalom jólétében, az üzletembereknek is kell spirituális gyakorlatokat végezniük, mivel a vagyon és a hatalom mindig felelősséget ró a vállukra. A pránájáma különösen elősegíti az üzleti döntéseink helyes meghozatalát, mivel fejleszti azt a képességet, hogy az adott feladathoz a megfelelő agyféltekét használjuk.

Az utolsó csoportot súdrának nevezik, ami azokra utal, akik csak fizetségért dolgoznak, és utána azt élvezetre költik. A régi időkben nem várták el tőlük, hogy sokat gyakoroljanak. Az egyenlőség hívei azonban azt mondanák, hogy mindenkinek meg kell kapnia a gyakorlás eredményét, mivel ez mindenkit képessé tesz az adásra. Ezt a nézetet osztja Vaszistha bölcs is, aki azt mondja, hogy a jóga az összes varna és ásrama közös kötelessége (Vaszistha szamhitá 1.31)"